Szegediek a világ körül: egy szegedi lány, aki Angliában vált feleséggé, anyává és rajzművésszé

Őri Boglárka rajztanár, zománc – és rajzművész, 2013-ban döntött úgy, hogy szerencsét próbál a nagyvilágban, és költözött ki Angliába, miután végzett a Szegedi Tudományegyetem rajztanári szakán. Párja, aki azóta már a férje, Szabolcs, Bristolban kapott ugyanis állást, így nem volt kérdés, hogy Bogi követi őt. Új, angliai életében bele is vetette magát a munkába, lett egy kis zománcműhelye, ahol ékszereket és órákat készített, amelyeket aztán különböző vásárokban adott el. Majd megszülettek a gyermekei, új helyre költöztek, így meg kellett válnia műhelyétől, és az életének abban a szakaszában nem maradt elég ideje, hogy a tűzzománcban, vagy a rajzolásban elmélyüljön. Aztán történt valami, és Bogiban felébredt a szunnyadó művész, és azóta ontja magából a rajzokat, elkápráztatva vele műértő közönségét.

Hogyan találtál vissza a rajzoláshoz?

Hosszú évekig nem rajzoltam, nem volt inspirációm, elfoglalt voltam, olyan sűrű volt az életem. Az igény arra, hogy alkossak akkor tért vissza, amikor elkezdtem a tanítást. 2018 óta ugyanis magánrajztanárként tevékenykedem. Amikor elkezdtem a tanítást, éreztem, úgy feltölt maga az alkotási folyamat, az, hogy szárnyalhat a kreativitásom, hogy újra feltámadt bennem az igény a rajzolásra. Akkor jöttem rá, hogy nekem szükségem van az alkotásra, mint egy falat kenyérre és eddig nem esett le, hogy mennyire éhes is vagyok.

Mi inspirál a rajzolásban? Miről szólnak a képeid?

A rajzaim legtöbbször érzelmeken alapszanak, pszichológiai témákat dolgoznak fel. Van egy sorozatom, a Kávébab arcú emberek. Itt például szándékosan nem rajzolok arcot, mert ezek a képek nem az egyes egyes emberekről szólnak, hanem a férfi és nő közötti kapcsolatokról, annak dinamikájáról, a nemi identitásról. Nincs olyan külső jegy, ami konkretizálná a személyt, hagyom, hogy a testbeszédből, a nonverbális kommunikációból, a gesztusokból bontakozzon ki mi van mögötte. Így szavak nélkül tudom ábrázolni a két ember közötti törődést, figyelmességet, vagy éppen az elutasítás fájdalmát. Ezek az érzelmek minden embernél hasonlóan működnek, tanult viselkedési minták, magunkban hordozzuk őket, és sokszor többet mondanak, mint bármi más. Miközben rajzolok, érzelmileg én is átélem azt az érzést, azt az intuíciót, ami megihletett, vizualizálom egy kép formájában, és miközben megvalósítom, érzem, hogy bennem is letisztul egy csomó minden, helyre kerülnek az érzéseim és a gondolataim.

Hol láthatja a közönség az alkotásaidat?

Nem olyan régen nyílt lehetőségem Bristolban bemutatni a rajzaimat. A hely neve Replay, és egy művész baráti társasággal jártunk ott, amikor felmerült az ötlet, hogy ezen a helyen kiállítanánk az alkotásainkat. A hely tulajdonosa lelkesen fogadta az ötletünket, így a következő két hónapban 4 képem is látható lesz itt. Ezenkívül most fejeztem be egy gyerekeknek szóló verses kötet illusztrálását, 20 rajzot készítettem, minden vershez egyet. Ezenkívül a közösségi hálón érhetőek el a rajzaim. Részt veszek például egy világméretű online művész kihívásban. Az Inktober lényege, hogy október hónap minden napján egy megadott szó alapján kell a rajzot elkészíteni, amit azt követően a kihívás résztvevői véleményeznek. Ez nagyon jó gyakorlásnak, megmozgatja az ember fantáziáját, és arra is, hogy a művészvilág megismerje a munkád.

Fontolgatod -e, hogy majd hazaköltözöl a családoddal?

Egyelőre nem akarunk haza költözni, de Szeged nagyon hiányzik. Mindig imádtam a várost, a friss, üde atmoszféráját, nagyon szerettem a sétákat a Széchenyi téren, a belváros kis utcáiban a gyönyörű szecessziós épületek között. Hiányzik a tavaszi meleg napsütés, amikor minden kizöldül, úgy nem süt a nap sehol, mint Szegeden. Még a város illata is hiányzik, teljesen más, mint itt Bristolban, a hársfa jut róla eszembe. Férjemmel abban egyetértünk, ha úgy döntünk, hazaköltözünk, nem mennénk máshova csak Szegedre.