Habár a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja csak szűk egy hónap múlva lesz, november 25-én, a téma-sajnos-mindig aktuális. Mit is ír a Wikipédia a témában? „A nők ellen világszerte követnek el nemi erőszakot, családon belüli erőszakot és az erőszak egyéb formáit. A téma nagyságrendje és valódi természete gyakran rejtve marad. Az ENSZ közgyűlése 1999-ben nyilvánította november 25-ét a nők elleni erőszak megszüntetésének nemzetközi napjává.
A blog apropója nem a cikk, amit most olvastam, miszerint „Tíz járat női utasait vetették alá invazív genitális vizsgálatnak október elején egy nemzetközi repülőtéren, miután egy elhagyott koraszülött csecsemőt találtak a mosdóban.” Csak képzeljük el, milyen lehet, ha a tervezett repülőutunk előtt és engedélyünk ellenére kényszerítenek arra/vagy kényszerítik feleségünket, partnerünket arra, hogy a „kifutópályára érkezett mentőben vegyék le az alsóneműjüket, és vessék alá magukat invazív genitális vizsgálatnak.” A cikk ugyanis kiemeli, hogy „A nőkkel durván bántak, beleegyezésüket sem kérték a vizsgálat elvégzéséhez.” Én minimum valószínűleg sokkot kapnék és erőszaknak élném meg az esetet, mindezzel nem kisebbítvén annak a tragédiának a súlyosságát, hogy egy elhagyott csecsemőt találtak a reptér mosdójában.
Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) 2011–2012-ben az egész EU-ra kiterjedő felmérést készített a nők elleni erőszakról. Ez az első EU-s reprezentatív felmérés, amely 42.000, a lakosság minden rétegét és korosztályát képviselő nőt kérdezett meg a 27 uniós tagállamban. A www.nokjoga.hu weboldalon összegyűjtött statisztikák szerint „A nők 23 százaléka élt át legalább valamilyenfajta fizikai erőszakot jelenlegi vagy volt férfipartnere által.” Minden negyedik nő. Vagyis jó eséllyel ismersz a környezetedben legalább egyet, csak lehet, hogy nem tudsz róla.
Tudomásom van arról, rendszeresen bántalmazzák az egyik barátnőmet. Sajnos nem ő az első és egyetlen, akiről tudom, vagy tudtam, hogy bántalmazó kapcsolatban él. K.-ról is tudtam, hogy veri, megalázza a párja, rendszeresen és évekig. Próbáltam segíteni, sokat beszélgettünk, biztattam, mert az önértékelése, az önbizalma nagyon megcsappant. Magát hibáztatta, elhitte, amit a bántalmazó párja mondott neki. Hogy ő semmit sem ér. Mindazok ellenére, hogy hetekig, hónapokig rágtuk át újra és újra ugyanazokat a történeseket, boncolgattuk az ok-okozati összefüggéseket, valahogy mégis kívülállóként tekintettem erre a témára. Hiszen én nem voltam érintett, s habár együttéreztem és próbáltam segíteni, én mindennap haza tudtam menni a biztonságos otthonomba, ő pedig nem. Egy idő után nagyon nehéznek éreztem, hogy hiába támogatom, ő mégis marad. Tehetetlen voltam, ami dühöt szült bennem. Haragudtam a partnerére, a világra és a végén rá is, mert nem lépett. Mélységesen szégyellem már magamat érte. Szeretnék tőle most bocsánatot kérni. Hogy türelmetlen voltam, hogy magamban már a végén őt is hibáztattam, hogy miért marad. És úgyszintén szeretnék bocsánatot kérni attól az ismerősömtől is, akit elítéltem magamban. Egy dekoratív lányról van szó, aki gyakran flörtölt a másik nem képviselőivel és akit én kihívónak tartottam. Akarata ellenére szexuális aktusra kényszerítették. Sajnáltam őt, de azt gondoltam, hogy miért viselkedett annyira kihívóan. Borzasztóan szégyellem magamat ezért! Milyen ember vagyok én, hogy pusztán a viselkedése miatt elítélve őt ezzel magyaráztam a vele történteket??? Azt mondják, hogy a társadalom így próbálja magától távol tartani ezeket a borzalmakat, hogy magyarázatokat, okokat fabrikál valami tragédia megtörténtére. Ezzel mintegy felmentve magát, hogy vele ilyen nem történhet meg, mert ő nem ilyen és az áldozat tehet valamilyen szinten a vele történt borzalmakról. És én, aki magát együttérző és támogató nőnek tartotta, szintén beleestem ebbe a borzalmas hibába??
Fotó: Unsplash – illusztráció
Megkövetem most ezeket a nőket.
Angliában élünk már lassan tíz éve. Itt ismerkedtem meg a másik barátnőmmel, aki szintén külföldi bevándorló, mint én. Ő vett rá a futásra, a sportra, ami megváltoztatta, hogy látom a világot. Miatta csatlakoztam a helyi női futóklubba. Olyan eszközzel ajándékozott meg, ami képes a levertséget örömmé varázsolni, pusztán a testmozgás segítségével. Ezt a barátnőmet is bántalmazza a partnere. Megalázza, elhiteti vele, hogy nem sokat ér. Közös gyermekük kettős állampolgárságába nem egyezik bele, hozzáférése van a barátnőm telefonjához, személyes jelszavaihoz, ellenőrzi email-jeit. A minap invitáltam, hogy menjünk uszodába, korábban ugyanis rendszeresen jártunk együtt úszni. Azt mondta, hogy most nem alkalmas, mert mindenütt zúzódások borítják a testét. Úgy beszélt róla, mint más az időjárásról. Bosszankodunk ugyan miatta, ha rossz, de hát mi hatásunk van rá? El kell fogadnunk.
Az utóbbi időben aggályosan kezdtem arra figyelni, hogy ne szóljak bele más életébe. Veszítettem már el barátságokat korábban azért, mert megtettem és láttam, hogy egyesek hogyan manipulálnak másokat mindenfajta lelkiismeret-furdalás nélkül. Nem akartam ilyen lenni, s minél aggályosabban küzdöttem ellene, annál több energiát szenteltem ennek a témának és váltam mintegy megszállottjává. Nem akartam mások sorsának negatív irányítója lenni. Mígnem egy nap azt kérdezte tőlem a férjem, ha már ennyire hiszek ebben a sors által meghatározott maszlagban, arra nem gondoltam-e, hogy mi van, ha éppen azzal alakítom negatív irányba valaki sorsát, ha nem teszek meg valamit? Döbbenten meredtem rá. Én akkor és ott értettem meg, hogy habár biztosan el fogok követni hibákat, ugyanúgy, mint mindannyian, azzal teszem magamért és másokért a legtöbbet, ha a legjobb személyes meggyőződésem mellett kitartok és eszerint cselekszem.
Aznap hazajöttem és írtam emailt 2 szervezetnek, akik bántalmazó kapcsolatban élő nőknek segítenek itt, Angliában. Nem adtam ki személyes adatokat a barátnőmről, csak vázoltam minden lényeges pontot, leírtam, min megy keresztül. Mindkét szervezet gyorsan válaszolt és próbáltak tanácsot adni, hogy kezelhetem barátként ezt a szituációt. Szabad fordításban most közzéteszem az egyik szervezet levelét:
„Nagyon nehéz lehet, amikor rájössz, hogy valaki, akit fontos neked, családon belüli erőszakban él. Szintén nagy kihívás lehet a helyzetről beszélni vele. Mégis vannak dolgok, amelyeket megtehetsz, hogy segíts neki. Hallgass rá. Lehet, hogy azt érzi, hogy egyedül van. Hangsúlyozd neki, hogy a bántalmazás bárkivel megtörténhet, nem számít a családi, anyagi, bármilyen háttér. Fontos, hogy tudja, hogy a bántalmazás nem az ő hibája. Mindig a bántalmazást elkövető személy a hibás; aki úgy dönt, hogy erőszakkal él. Támogasd a barátodat, de engedd, hogy maga döntsön. Nagy valószínűséggel párkapcsolatában nincs lehetősége döntéseket hozni a saját életével kapcsolatban, ezért ebben a helyzetben elsősorban időre van szüksége. Nem tudod megakadályozni az elkövetőt, hogy bántalmazza őt, de a barátod a támogatásoddal képes lesz hinni magában és megérteni a lehetőségeit. Készülj fel arra is, hogy lehet, hogy nem ismeri fel, hogy bántalmazó kapcsolatban él. A bántalmazás elkövetői gyakran hibáztatják a másikat saját bántalmazó magatartásukért, gyakran a bántalmazott kezdi azt hinni, hogy ő a felelős a történtekért, vagy hogy ő maga a bántalmazó a kapcsolatban. Lehet, hogy nem áll készen arra, hogy segítséget kérjen. Szégyellheti a vele történteket, bűntudatot érezhet, különösen, ha külső segítséget venne igénybe. Ha ez a helyzet áll elő, ne erőltesd a döntést. A legfontosabb, amit tehetsz, az érzelmi támogatás. Segíts neki újjáépíteni az önbizalmát. Ha úgy dönt, hogy nem lép, el kell fogadnod.Ha készen áll segítséget kérni, akkor is figyelj arra, hogy ne „megmenteni” próbáld, hanem támogasd őt információkkal és érzelmi támogatással. Mindezek mellett fontos, hogy magadra is figyelj. Ha csak te tudsz a bántalmazásról, az különösen megterhelő lehet. A saját biztonságod is ugyanolyan fontos, ezért sose vond felelősségre az elkövetőt. Ezzel veszélybe sodorhatod magadat és további bántalmazásnak teheted ki a barátodat.”
Ezek után számtalan fórumot ajánlanak, ahol bántalmazást átélt nők adnak tanácsokat, linkeket osztanak meg, hova lehet fordulni bántalmazás esetén és biztatnak, hogy ha bármi van, nyugodtan fordulhatok hozzájuk ismét. Még aznap megmutattam barátnőmnek a kapott válaszokat. Elnézést kértem, hogy valamilyen szinten ezzel beleszóltam az életébe, hozzátettem, hogy remélem, ezzel nem veszítem el a barátságát. Megköszönte, azt mondta, jó érzés, hogy tudja, rám bármikor számíthat. Nem fog lépni. Azt mondja, nem mindennap borzasztó, csak vannak nehezebb és könnyebb napok. Fél, hogy elveszítheti a gyermekét, és elveszíti azt a csekély támogató közösséget, amit a futóklub biztosít neki. Mégis azt érzem, hogy tettem valami hasznosat. Hogy legalább tudja, hogy vannak, akik segítenek neki. Néha van, hogy csak ennyit tehetünk. Hogy beszélünk róla, hogy érzelmi támogatást nyújtunk, hogy ott vagyunk, ha kell. Magammal kapcsolatban pedig csak annyi, hogy inkább leszek túlbuzgó, mint vállvonogató, ez pedig az én döntésem.
B. Szalma Emese
