Tegnap sétáltunk a kollégákkal, és szóba került egy régi ismerős, aki pár hónapja stroke-ot kapott. 42 éves. Sportolt, dolgozott, nem ivott, nem dohányzott. És mégis. Most meg otthon van, segítséggel jár, de a legrosszabb: senki nem mondta meg nekik, mi a következő lépés. És sajnos nem egyedi történet.
Magyarországon évente 45-50 ezer embert érint a stroke. Ebből kb. 15 ezren nem élik túl, de akik igen – nos, nekik sokszor még nehezebb út jön. A stroke után nagyon sokan féloldali bénulással, beszédzavarral vagy depresszióval élnek tovább. És ami igazán durva: rengetegen nem kapnak megfelelő rehabilitációt.
Képzeld el, hogy újra kell tanulnod járni. Vagy beszélni. Vagy egyszerűen csak tartani a kanalat. És ehhez nem elég egy otthoni torna, kell egy csapat, ami komplexen foglalkozik veled – gyógytornász, logopédus, pszichológus, ápolók. És nem heti egy alkalommal, hanem nap mint nap, intenzíven. Ez az, ami sajnos a legtöbb kórház után hiányzik. Itt Szegeden viszont van remény.
Egyre többen keresnek olyan bentlakásos lehetőséget, ahol a kórházi kezelés után tényleg van folytatás. Ahol nem csak a testi, hanem a lelki gyógyulás is fókuszban van. Ahol van csend, figyelem, napi rutin, és még finom ebéd is.
Ilyen például a Szent Vincent Rehabilitációs Központ, ami itt van a városban, csendes helyen, de pont elég közel a belvároshoz is. Van, aki egy hétre jön, van, aki háromra – de a lényeg, hogy innen már másképp megy haza, mint ahogy érkezett.
És hogy miért írtuk ezt most meg?
Mert a stroke nem csak másokat érint. Lehet, hogy a nagyszülődet, lehet, hogy a barátod édesapját. És ilyenkor fontos tudni: van tovább. Csak tudni kell, hova fordulj. Szóval, ha bármikor úgy alakul, hogy „és utána mi lesz vele?”, akkor jusson eszedbe ez a cikk.
