Szegediek a világ körül: aki a New York Times-ig fotózta magát

Kire gondolunk? Ismert szegedi festőművész, aki 6 éve Manhattan-ben él. Az ecsetet kamerára cserélte, a fotói a New York Times-ba is bekerültek. Kovács László Stone felesége volt, de az Egyesült Államokban új szerelem várt rá, Patkós Attila képében. A Szegediek a Világ Körül mai főszereplője Sipos “Nonoka” Judit, aki Manhattan-ből, az önkéntes karanténból jelent a Szeged365.hu olvasóinak. 

Sz365.: Befutott, népszerű festőművész voltál itthon, hogyan jött az ötlet, hogy mindezek ellenére Szegedről New York-ba költözz?

Nonoka:

A válásom után pár hónappal megismertem Patit, aki pár hónap levelezés, telefonos ismeretség után meghívott magához New York-ba (Pati = Patkós Attila, szegedi rádiós legenda és örök rock ’n roll hős, az ő sztorijához kattints IDE) és lángra lobbant a szerelem. 

Sz365.: Akkor nem arról van szó, hogy egy szegedi pár együtt elindult szerencsét próbálni és arról sem, hogy két szegedi összefutott az Egyesült Államokban. Ha valami bulvár portál lennénk, adhattuk volna a “Hódítás a tengeren túlról” címet is…

Nonoka:

(nevet) 

Az első látogatásom után nyilván még hazamentem Szegedre, rendbe tenni a dolgaimat, mielőtt végérvényesen kiköltöztem volna Patihoz. 

Sz365.: Itthon, a saját szakmádban kb mindent elértél, mielőtt kimentél volna. Mennyire volt nehéz az újrakezdés odakint?

Nonoka:

Eleinte ecsetet ragadtam kint is, de valahogy nem éreztem úgy, hogy folytatnom kellene, már 13 évig csináltam otthon. Közben bejött mellé, majd helyette a fotózás, ami az új szerelmem. 

Sz365.: Ha már fotózás, következzék a mai nap breaking news-a… Te vagy az egyetlen szegedi, akinek fotója jelent meg a New York Times-ban! Ez óriási! Hogy jött a lehetőség? 

Nonoka:

Rengeteg kulturális és sporteseményt fotóztam már kint, volt köztük ökölvívó gála a legendás Madison Square Gardenben és egy művészeti fotózás a Manhattan New Stage Theatre színháznak. A fotókat nem is én, hanem ők küldték be a lapnak, akik lehozták. Óriási meglepetés és megtiszteltetés volt, a színháznak és nekem, a fotósuknak is. 

Sz365.: Mennyire nehéz odakint érvényesülni, ha nem vagy amerikai? Éreztél rajtuk némi sovinizmust? 

Nonoka:

Nem, abszolút elfogadóak, barátságosak, inkább én frusztráltam magam kezdetben a dolgon, meg persze hiába jó az angolom, más az, amikor valaki anyanyelvi szinten beszéli, néha nem tényleg nem egyszerű. Sok esetben mi, kinti magyarok “nyomjuk le magunkat”, nem akarjuk elhinni, hogy nekünk is sikerülhet. Velünk szemben az amerikaiak már az anyatejjel szívják magukba az önbizalmat, már kisiskolás korukban úgy motiválják őket, hogy ráírják az uzsonnás dobozaikra: “you’re the best” vagy “you are perfect”. 

Sz365.: Milyen a helyzet most, a koronavírus idején? 

Nonoka:

Itthon vagyunk Patival, önkéntes karanténban, vigyázunk egymásra. A fotós munkák most nyilván megsínylik a helyzetet, a művészvilág és az egyéb fotós munkák is ugrottak ideiglenese, de már várjuk, hogy újra kisüssön a nap. Ki kell bekkelni ezt az időszakot, sajnos most ez van.

Sz365.: Ugyanazzal a kérdéssel zárjuk a beszélgetést, mint pénteken Patkós Doktornál. Hazajöttök? 

Nonoka:

Hazahúz a szívünk, a szegediek, a barátaink. Viszont, most nekem olyan dolgot adott az élet idekint, amit úgy érzem, nem szabad elszalasztani. Meglátjuk, még bármi lehet, ismered a kinti mondást: “Impossible is nothing”…