20 éves voltam, 2003-ban, amikor ültem a moziban, ahol vetítették Ingmar Bergman mesterművét, A Hetedik pecsétet. A film annyira jó volt, hogy egy jóbarátommal nem bírtuk ki, és más barátainknak is mondtuk, ezt meg kell néznetek. Nekik is tetszett. Ekkor lettem “szerelmese” nem csak Ingmar Bergmannak, hanem a film főszereplőjének, Max von Sydownak is.
Egyébként most, hogy halálhíre kapcsán elgondolkodtam életművén, azoknak persze főbb állomásain, és rá kellett jönnöm, Max von Sydow maga volt a lírai horror. Nem csak a Szentföldről visszatért, a halál elől kibúvót kereső lovag, Antonius Block miatt. Említhetném a festőt, Johan Borgot, aki éjszakánként démonokkal vetekszik a Farkasok órájában, Albert Vogler bűvészt az Arcban, és akkor még egy szót sem szóltunk amerikai szerepei közül a legismertebbről, Lankester Merrin atyáról Az ördögűzőben.
De én most elsősorban a svédországi szerepeiről szeretnék megemlékezni pár szóban, mert az amerikaiakról úgyis több szó fog esni. Horror. Egyszer a Szegedi Nemzeti Színház kiváló néhai színművésze, Galkó Bence mondta nekem, hogy életében három nagy horror-hatás érte, és ezek közül az egyik Ingmar Bergman filmjei, munkássága volt, de, ha létezik ilyen, művészi horror értelemben. Igaz ez akkor is, ha Bergman elsősorban lélektani drámákat alkotott, mert zseniálisan tudták mindketten e határokat összemosni. Ő és Max von Sydow pedig, ki-ki a maga posztján, ennek a XX. századi legerősebb, leghitelesebb előadói voltak. Tény, hogy Ingmar Bergman filmjeinek megtekintéséhez hangulat kell, nem lehet félig odafigyeléve nézni őket, cserében hatalmas élmény azoknak, akik látják. Max von Sydow minden szerepből ki tudta hozni a maximumot, a történet és az alakítás egyaránt nem csak odaszegez a képernyő elé, hanem a film végével nem engedi el a nézőt. Ott kell maradnia, átgondolni vagy egy séta közben nézőtársával együtt átbeszélni azt, amit látott. Ebben rejlett a Bergman-Sydow páros zsenialitása, amely a XX. század legnagyobb filmalkotói közé emelte őket.
Azért nem lenne hiteles ez a memento, ha egy szót sem szólnánk Amerikáról. Max von Sydow lett az első számú férfi Bergman-színész, ez pedig magával hozta Hollywood ostromát, és 1965-ben engedett is a csábításnak. 1973-ban neki is köszönhetően az Ördögűző óriási siker lett, de szerepelt Woody Allen filmjében, a Hannah és nővéreiben, és a filmezéssel idős korára sem hagyott fel. Olyan sorozatban is szerepelt, mint a Tudorok vagy a Trónok harca. A felsorolás nem teljes, itt lehet és érdemes is végigolvasni.
Max von Sydow egyike volt az egyetemes film nagy és hosszú évtizedek óta előttünk játszó kedvenceinek, akinek még Amerikát is sikerült “meghódítania”. Találhatunk hozzá hasonló életművű embert a színészek között, de nem sokat. Talán Morgan Freeman. Max von Sydow élete utolsó éveiben is forgatott. És persze sakkozott a halállal. Valószínű sokáig nyerésre állt. Most azonban, kevéssel 91. születésnapja előtt, veszített. De felejthetetlen meccs volt!
