Szerintem sohasem lehet rock ‘n’ roll nélküle – 87 éves korában hagyott itt minket a legendás Little Richard

Ismét a XX. század egyik legendája távozott közülünk. 87 éves korában, 2020 május 9-én meghalt Richard Wayne Penniman, azaz Little Richard. Énekes, dalszerző, zongorista, jó házibulik megunhatatlan vendége. Honnan tudjuk, hogy legenda? Ugyan mi más lenne az az amerikai fickó, akiről még egy magyar együttes is dalt ír a 60-as években? Szubjektív visszaemlékezés következik.

Mert hát, és ezt nyilván mindannyian tudjuk, az a 60-as évek nem volt szabad légkörű Magyarországon. De mégis, már akkor a közbeszéd tárgya lett egy rendkívül magas hangon éneklő, rendkívül pörgős rock ‘n’ roll dalokat játszó sztár a távoli Amerikából. Nem mellesleg az Illés együttes egyik legismertebb szerzeményéről beszélünk.

Emlékszem, még a 2000-es években volt egy olyan, elég kiterjedt baráti köröm, akikkel az volt az eltökélt kikapcsolódási szándékunk, hogy a régi rockabily, rock ‘n’ roll és hasonló stílusú előadók dalaiból állítjuk össze a magunk házibuliját. Válogatni lehetett az előadók közül, és pörögtek is akkor még a CD-k, Elvis, Buddy Holly, a Beatles, Ritchie Valens zenéi mellett nem is volt kérdés, hogy Little Richardnak is helye van a mi házibulijainkon. Sőt, azokkal a frenetikus, vérpezsdítő dalokkal nem csak, hogy helye volt, de egyenesen a legelső és állandók között szerepelt.

Szintén kedves emlékeim között tartom számon, amikor rocktörténeti műsort vezethetettem. Egy kis rádiós próbálkozás volt, pár ismerőssel, akik elhívtak. Jót szóraíkoztunk, és hiszem, hogy jó műsorokat csináltunk az újszegedi Herman Kollégium földszintjén. Hatalmas bulikat pörgettünk ott egy kis, wc melletti szobában. Ott kötöttem életem egyik életre szóló barátságát Pleskonics Andrással, aki nem egyetemista, hanem már akkor is őket tanította, és akit sokan Plesinek vagy dr. Rocknak hívnak csak, nem véletlen. Mert sosem felejtem el azokat a műsorokat, amik az 50-es évek nagyjairól szóltak, és amikor, valamikor 2005 áprilisában először betettem a gépbe a Lucille-t Little Richardtól. Egy srác a koli 7. emeletén hallgatott minket, és leírt nekünk, hogy te jó isten, ő hogyhogy nem ismerte eddig ezeket a dalokat! Onnantól kezdve nagyon is megismerte!

Hidd el, nem egyszer, szándékosan felcsendítettem ezeket a nótákat, még mindig a 2000-es évekről beszélünk, mert tudtam, a rádióhallgatók tényleg eldobják tőle az agyukat. Gyakorlatilag nem szégyellem bevallani, Little Richard örök jolly joker volt a zenei választások tekintetében nálam.

Az 50-es évek után is zenélt, és nem is volt sikertelen, azonban korábbi stílusát és zenéit nem hagyta el, végig ezekről a számokról maradt ismert. A 60-as években volt a Beatles előzenekara is, a 70-es években neki is voltak alkohol és drogproblémái. Emellett azonban a vallás is végig meghatározó maradt a feltűnő hajviseletű és öltözködésű sztár életében.
Életének késői szakaszában is adott egyébként koncerteket, 2013-ban, tehát már 80 éves kora után vonult végleg vissza a zenéléstől.

Időnkénti el-eltűnése nem csak azt eredményezte, hogy közkedvelt és mindenki szívébe belopódzó stílusa végig állandó maradt, hogy végig úgy emlékezhetünk rá, mint aki a csúcson volt, hanem, ennek némileg ellentmondva, bizony azt is eredményezte, hogy sokan nem tudták (volt, amikor én sem), hogy még él egyáltalán. Igazából nem is érdekelt a születési dátuma (1932. december 5.). Pedig egy alkalommal még a Columbo című sorozatban is feltűnt, és természetesen zenélt.

Azóta pedig, szerencsére Szegeden is egyre több olyan buli van, ami az 50-es évek amerikai zenéjét veszi alapul, és amelyen, teljesen megérdemelten, szintén állandó helyet kap Little Richard. Elgondolkodtam, és azt hiszem, az 50-es években már zenélő nagy generációból talán csak Jerry Lee Lewis van köztünk. A 60-as évek csillagai közül többen, Paul, Ringo, Bob Dylan, a Rolling Stones, de az a generáció is egyre fogyatkozik.
Nem mellesleg, ha már itt tartunk, rengeteg kortárs merített Little Richardtól, és már akkor dolgozták fel dalait. Akárhányan is mentek és mennek el, a zenéjük velünk él örökké. Azt hiszem amúgy, hogy az Illés tévedett: nem csak valamikor, szerintem sohasem lehet rock ‘n’ roll Little Richard nélkül.