Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
15 C
Szeged
2021, február 24., szerda

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Kezdőlap Blog (e)Mese blog: az átlagos unalmas?

(e)Mese blog: az átlagos unalmas?

Hirdetés

Szalma Emese vagyok. Mindig is szerettem agyalni, túlgondolni és továbbgondolni az Élet Nagy Kérdéseit, ezért sokan szerették a társaságom és sokan nem. 2000-ben kezdtem el Szegeden rádiózni és folytattam ezt a tevékenységet 2008-ig (Mesi a Rádió 88 reggeli műsorvezetőjeként ébresztette a szegedieket 8 éven át – a szerk.). Majd éles váltással orvos-konferenciákat szerveztem és egy mobiltelefont árusító boltban is dolgoztam. Aztán jött Anglia. Majdnem 10 éve élünk itt, egy nagyvárosban, ami nem London. (A vízfejű gondolkodás-miszerint mindegyik országot a saját fővárosával azonosítják-Angliát Londonnal-mindig is bosszantott.) Jelenleg egy jótékonysági szervezetnél dolgozom, leginkább úgy fordítható le a munkaköröm, mint pályázatíró munkatárs

Korábbi blogbejegyzésemet (egy másik blogomban) olvasgatva jöttem rá, milyen szinten meghatározhatja a mindennapjaimat, de legalábbis a gondolataimat egy-egy könyv. Az alábbi bejegyzésem több, mint egy éve született, amikor Ayn Rand Ősforrás című regényét olvastam. Kissé átszerkesztettem, de a lényeg ugyanaz maradt.

Az átlagos unalmas? Rémisztő-e a középszerűség? Egyáltalán, mi szükség kategorizálásra? Pontosabban, kinek van szüksége rá, hogy bekategorizálja az embereket?

A kiemelkedőknek nem hiszem. Aki csak az alkotásra koncentrál, és kiemelkedő benne, annak nincs szüksége arra, hogy máshoz hasonlítsák. De ehhez egészséges önértékelésűnek kell lennie. Az, aki ugyan kiemelkedő, de ebben nem biztos, valószínűleg máshoz hasonlítgatja magát, s attól érzi magát különbnek, ha mások is visszaigazolják ezt. Vagyis ennek a típusnak már kellenek a kategóriák. Aki középszerű, vagy inkább átlagos-elnézést a kifejezésért-vagy nem tudja, hogy az, így nem törődik vele, vagy azt hiszi, hogy kiemelkedő, csak mostohán kezeli a sors, és nincs az őt megillető helyen.


Baj-e a középszerűség? Vagy átlagosság? Bármilyen értelemben. Azoknak, akik őket kiszolgálják, semiképp. Átlagosok vannak a legtöbben, ergó nekik szolgálni a legkifizetőbb. És mi van azokkal, akik felismerik középszerűségüket és netán szenvednek tőle? Egyáltalán ki találta azt ki, hogy valamiben kiemelkedőnek illik lenni? Az iskola? A szülők? Vagy a társadalom?

Korábban már írtam, hogy szerintem mindenki rendelkezik egy vagy több olyan képességgel, ami kiemeli őt az átlagból. Ha pedig mindenki kiemelkedő valamiben, akkor mi értelme a kategóriáknak, az osztályzásnak az iskolában, a valamihez képest hasonlítgatásnak? Ilyen értelemben átlagos nem is létezik, legfeljebb olyan, aki még nem ismerte fel tehetségét. Vagyis van egy széles tömeg, az alvó átlag, akik nincsenek tudatában saját képességeiknek.

Hiszem azt is, hogy bármikor módosíthatunk pályát. Az ember tizenévesen jószerével fogalmatlan a képességeit illetően, pedig ekkor hozza meg az első döntést, milyen irányban induljon el. Nem véletlen lehet találni oly sok már nem fiatal pályaelhagyót. Negyven körül már biztosan megvoltak az első (sokadik?) hivatásbeli pofonok, és a sikerélmények is. Nem kedvelem azt a sajnálatos tényt, hogy az eddigi pályánk, betöltött pozícióink determinálják és beszűkítik a jövőbeli lehetőségeinket. Az, amit eddig csináltunk, amilyen munkát végeztünk, az csak ennyit jelent, nem többet.

Visszakanyarodva az átlagossághoz…mindenki addig átlagos, amíg rá nem lel saját erősségeire, képességeire és ezeket szolgálatába állítja? Vagy inkább ezen képességek szolgálatával rátalál a saját helyére és beteljesíti célját?

Azokat a könyveket szeretem, amelyek továbbgondolkodásra késztetnek, s azokat, amelyek az aktuális lelkiállapotommal rezonálnak. Az ősforrás című könyv nagyon is ilyen volt, tovább is gondoltam a fenti módon. Megvettem hát Ayn Rand egy másik nagyra tartott regényét-a Veszett világ-ot. 300 oldalt kellett várnom arra, hogy azt érezzem, ez a könyv is nekem szól:


„…mi a másodrendűség próbaköve? Ha valaki megbántódik mások teljesítményétől. Azok a sértődős középszerek, akik reszketve ülnek, nehogy más munkájáról kiderüljön, hogy nagyobb az övéknél, fogalmuk sincs arról a magányról, ami akkor jön el, ha valaki a csúcsra ér…Irigylik a teljesítményt, és a nagyságról szőtt álmuk olyan világ, amelyben minden ember elismerten alacsonyabb rendű náluk…”

Imádom az ilyen jellegű könyveket, de egyúttal arra is rá kellett jönnöm, hogy sokszor pusztán visszatükrözöm ezek tartalmát.

Ahogy előző blogbejegyzésemben ígértem, most beszámolok arról, hogy az angliai magyaroknak–már akik részt vettek az online könyvtalálkozón- mik a válságkönyveik. Ezek a könyvek segítették őket át a nehéz időszakokon, formálták gondolataikat, váltak társaikká.

Íme a lista:


Isaac Asimov – Én, ​a robot
Jung Chang – Vadhattyúk
Alex Kendrick · Stephen Kendrick – Merj ​szeretni!
Grace Habbershaw – Released to ROAR
Daniel Keyes – Virágot ​Algernonnak
Edith Eva Eger – A ​döntés
Antoine de Saint-Exupéry – A ​kis herceg
Mika Waltari – Az ​emberiség ellenségei
Mika Waltari – Szinuhe
Mika Waltari – Turms, ​a halhatatlan
Müller Péter – Jóskönyv
Müller Péter – Életművészet
Audrey Niffenegger – Az ​időutazó felesége
Jack Kerouac – Úton
Brandon Bays – Belső ​utazás
Galsai Pongrác – Egy ​hipochonder emlékiratai
Robin Sharma – Hajnali ​5 óra Klub

Az én választásom, amit a listához illesztenék:
Szepes Mária-Vörös oroszlán

Szalma Emese

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Legfrissebb

- Hirdetés -