Hiába beszélünk hazaszeretetről, meg nemzettudatról és hagyományokról, ha nem őrizzük, nem ápoljuk azt. Hiába mondjuk, hogy a miénk, hiába viseljük büszkén és hiába kiabáljuk tele vele a világot, ha egymás között, ha az országon és az adott városon belül nem értékeljük azt, amink van. Ami a miénk, amitől mi olyanná váltunk, amilyenek most vagyunk.
Ezek a gondolatok jutottak eszembe akkor, amikor leültem Sallay Tibor elé hokedlire. A cipészmester a műhelyében fogadott és a beszélgetés ideje alatt végig, alázattal dolgozott. Pont úgy, mint egész életében, hogy megőrizze azt a bizonyos hagyományt, misztikumot, ami a szegedi papucs köré épült. Mert van abban valami megmagyarázhatatlan, valami különleges, hogy a sok-sok nehézség és nemtörődömség ellenére a Napfény Városának egyik legmeghatározóbb jelképe még ma is él.
A cipészmester és a felesége, Sallay Zsuzsanna, hisznek a kitartó munkában, még ha az 15-16 órát vagy akár több napot is jelent esetenként. Hisznek az értékben. A művészetben és az alkotásban. Elmondásuk szerint nem a pénzért csinálják. Sokkal inkább kötelességtudatból és szeretetből. Örömmel. És, hogy megéri-e? Véleményük szerint igen, meg. Sallay Tibor a legnagyobb mesterektől sajátította el a papucskészítés tudományát. Ezt követően – révén, hogy cipész családba született – maga is papucskészítővé vált, mégpedig egyetlen egy céllal: hogy Szeged ne maradjon szegedi papucs nélkül.
A SZEGEDI PAPUCS TÖRTÉNETE
Maga a papucs szó oszmán-török eredetű, amely a török hódoltság alatt, a 16. század második felében bukkant fel a magyar nyelvben. Megjelenése a mendemondák szerint egy szegedi, Hóbiárt Basához köthető, aki a helyi menyecskék körül legyeskedett, ők pedig rendszerint a papucsuk sarkával intették rendre. A papucs használata az 1879-es nagy árvíz után kezdett divatba jönni, mikor az addig sáros utak kikövezése megkezdődött, és az addig jobbára csizmát viselő asszonynépnél az olcsó, mutatós lábbeli lassan, de biztosan a városias életmód részévé vált. A papucskészítés második fellendülése a két világháború közötti időszakra nyúlik vissza, amikor a polgári, városi lakosság elkezdte használni otthoni viseletként a surranót. A szegedi papucs a 20. század első felében vált országosan ismertté. Elkészítésének technikáját azonban mind a mai napig próbálják megőrizni a Napfény Városában az utókor számára. A szegedi mesterek által készített lábbelik a 20. század második feléig a délvidéki és a Szeged környéki falvakban egyaránt nagy népszerűségnek örvendtek. Ezt a fajta népszerűséget próbálja közel tíz éve újra éleszteni és egyben megtartani Röszkén a Sallay házaspár, akik szívvel-lélekkel azon dolgoznak, hogy tevékenységük a tradíciókhoz hű maradjon.
A SALLAY PAPUCSMŰHELY REJTELMEI
Sallay Tibor egyébként a papucskészítés mindhárom ágát: a felsőrész, az alsó rész és a modell megvarrását is megtanulta. Ezt követően a mesterektől elsajátított és a családtagjaitól megörökölt tudás mellé Attalai Zita, designert hívta segítségül, hogy a megfelelő módon és minőségben, a legkorszerűbb és legvonzóbb kinézettel vihesse tovább a szegedi papucs készítésének hagyományát, miután ennek utolsó mestere, Rátkai Sándor 2011-ben elhunyt.
A PAPUCS JELLEGZETESSÉGEI ÉS FAJTÁI
A kézzel illetve csak és kizárólag természetes anyagokból készült szegedi papucs legfőbb jellemzője, hogy többnyire piros bársonyból készül és olyan mezei virágokat hímeznek rá, mint a pipacs, a nefelejcs, a gyöngyvirág vagy a kalász. Megesik azonban, hogy bojtok és szalagok is díszítik. Illetve köztudott, hogy nagyon sokáig forgatós volt, vagyis a jobb láb nem különbözött a baltól. Ez hozta magával a szólásmondást, miszerint a szegedi papucsnak párja nincs. Fajtái között hármat tartanak számon. Ezek a török, a menyecske és a selyempapucs. Természetesen mindent felülmúlhatja a fantázia és a divat. A klasszikus és modern ötvözete a papucsok világában is játszik, sőt egyenesen jót mutat. És, hogy kik azok, akik igényt tartanak rá? Sallay Tibor elmondása szerint leginkább a külföldön élő magyarok. De persze akad a megrendelők között külföldi is. Idehaza azonban egyre kevesebben vannak azok, akik megtudják mindezt fizetni. A szegedi papucs ugyanis abszolút a kézműves termékek sorát erősíti. Előállítása és elkészítése is igen csak nagy költséggel jár. A tudás, a hozzáértés, a befektetett energia és idő azonban ebben az esetben megfizethetetlen.
A szegedi papucs legendás mesterének, Rátkai Sándornak a munkásságát és az adott hivatás legfontosabb tudnivalóit Bálint Sándor néprajzkutató vetette papírra, amiből aztán egy rövid kis portréfilm is készült.
