Amikor elönt a stressz és a pánik, az olyan, mint amikor fejed a víz alá kerül. Hiába van nyitva a szemed, nem látsz, vagy minden nagyon homályos, szürke, s a víz csípi a szemedet. Olyan, mint amikor fuldokolsz, apró kortyokban kapod a csillapodást-a levegőt. Lábaddal el-elrúgod magad a süppedős talajtól, de csak éppen annyira, hogy hátrahajtott fejed egy pillanatra a víz felszíne fölé kerüljön. Többre nincs erőd, se időd.
Csapdosol kezeiddel magad körül, keresel bármit, amiben egy pillanatra is meg tudsz kapaszkodni. Minél nagyon erővel akarod a tüdődbe beszívni az életet adó apró pár kortyocskát, az annál inkább beszűkül. Úgy érzed, nincs benne elég hely. Vagy az is lehet, hogy csak víz kerül a hörgőkbe, levegő helyett és a feszítő érzés szinte szétrobbantja és összepréseli egyszerre a tüdődet. Mintha szorongatnának és nem tudnál szabadulni.
Való igaz, hogy a fuldokló stresszelőt óvatosan kell megközelíteni. A legtöbb önzetlen segítő ott bukik el, amikor saját magát háttérbe szorítván, a számára ismerős eszközökkel igyekszik segíteni. Ezek az eszközök-a segítő, emelő karja, a stabil válla és erős háta-neki ismerősek és beváltak, a stresszelőnek csak arra lesz jó, hogy megkapaszkodjon benne, majd teljes testsúlyával ráfeküdve lenyomja. A mélybe húzza. Azt mondják, ilyenkor olyan elemi erővel élednek fel bennünk -a pánikolókban- a túlélő ösztönök, hogy nem mérlegelünk, mindenáron mentjük magunkat. Beszűkült állapotunkban lehúzzuk a másikat is magunkkal, testi és lekierejét kihasználva megragadjuk és használjuk őt.
Azt olvastam, ilyenkor más eszközzel kell segíteni, nem magunkat dobni áldozatul a vak kétségbeesésnek. Minden más, amiben a fuldokló meg tud kapaszkodni, nagyobb segítségére lehet. Nem számít, mennyire tűnik súlytalannak, ha segít. Mentőőv lehet bármi, ami figyelmét eltereli a pánikról. Az összeszűkült tudat nem képes komplex problémákat reálisan elemezni, egy helyre fókuszál. Lehet a mentőőv a csend, a zene, az ének, a meditálás, a séta, a futás, az úszás, a testedzés, az olvasás, a természet, bármi. Kinek mi, vérmérséklete szerint.
Ha a fuldokló pánikoló túlesett az első sokkján és szinte beletörődve, csüggedten várja a következőt, figyelmét irányítsuk a mentőővre. Ha lehet, ne mi ajánljuk neki, mit válasszon. Elég, ha eszébe juttatjuk, mi volt az az élete során, amiben meg tudott kapaszkodni. Mi az, amivel ki tudott kapcsolni, ami átlendítette korábbi nehézségein. Ha ezeket, akár csak egyet sikerrel fel tud idézni, biztassuk, hogy próbálja ki ismét.
Nemrégiben elkezdetem olvasni egy könyvet, egy francia hölgy írta, karrier és életvezetési tanácsokat ad könnyed, szórakoztató és emészthető módon. Habár sok újdonságot nem hozott magával fogyasztása (bár még nem fejeztem be), mindenesetre megerősített, hogy érdemes könnyedén venni az életet. Egy javaslata azonban megragadt bennem. Nevezetesen az, hogy azt írja, hogy minden stresszes, pánikolós helyzetben megkérdezi magától: „Mi a legrosszabb, ami történhet velem ebben a helyzetben?” Majd, ha végiggondolja, rájön, hogy semmi olyasmi, amit ne tudna kezelni. Ettől a tudattól megnyugszik. Ez tetszik, ki fogom próbálni.
A másik, amit érdemes ismételgetni magunknak, én legalábbis vissza-visszatérek ehhez az ősöreg bölcsességhez, az a következő: „Valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.”
Szalma Emese
