Szegediek a világ körül: amikor táncoltunk, el is felejtettük, hogy nem otthon vagyunk

Miholka József amióta az eszét tudja a néptánc része volt az életének. Hét évesen tanulta meg az első lépéseket a Szeged Táncegyüttes tagjaként, s ahogy telt az idő annyira magával ragadta ez a mozgáskultúra, – a zene, a folklór, a ritmika, a hangszerek és a mindezt összekötő tánc -, hogy soha többé nem tudott elszakadni tőle, még akkor sem, amikor hátrahagyva hazáját, Angliába költözött.

József a Szeged Táncegyüttesnél töltött éveiben fellépett számtalan szegedi rendezvényen, táncolt Romániában, Finnországban, és Belgiumban is, a magyar hagyományokkal átitatott, pezsgő, izgalmas idő után nem csoda, hogy Angliában is utolérte a tánc és a zene szeretete.

Hogyan kerültél kapcsolatba Angliában a néptánccal?

Tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetem. Összefutottam egy régi csoporttársammal a Szeged Táncegyüttesből, aki szintén kint élt, és tőle szereztem tudomást egy londoni magyar táncházról, a Hunique Dance Ensemble -ről. Elmentünk az egyik általuk szervezett táncházba, és hihetetlen jó élmény volt újra népdalokat hallani magyarul, énekelni, táncolni, és úgy általában hasonló érdeklődésű honfitársak között lenni, akik között nagyon sok ismerős arcot is leltem.

Hamarosan pedig létrejött a saját amatőr néptánc csoportod…

A londoni táncházak látogatásai során merült fel párunkban a gondolat, hogy olyan sokat kell mindig utazni a fővárosba egy-egy ilyen alkalomkor, alakítsunk hát egy saját néptánc formációt, így nyolcan összefogtunk, és megszületett a négy párból álló amatőr néptánc csoportunk, a Readidance Folk Dance Ensemble, akikkel hamarosan elkezdtünk saját fellépéseket szervezni, és különböző ottani városi rendezvényeken táncolni. Először még népviseletünk sem volt, majd a lányok varrattak maguknak mezőségi, majd vajdaszentiványi ruhákat a fellépésekhez. Nekünk, fiúknak könnyebb dolgunk volt: a férfi népviselet egy félcipőből, vagy csizmából, egy nadrágból, fehér ingből, mellényből, és egy kalapból áll, ezeket sokkal könnyebb volt kivitelezni.

Milyen volt a fogadtatás? Hogyan láttad, tetszett az angoloknak a magyar néptánc?

Úgy láttam, nemzetiségtől függetlenül mindenki rajongott a magyar táncért. Legyenek azok moldvai, mezőségi, vajdaszentiványi, vagy széki hagyományok, nagyon élvezték a fellépéseinket, sőt többen kedvet is kaptak a csatlakozáshoz. Itt derült ki, hogy ez nem az angolok tánca, őket a páros táncoknál feszélyezte a másik közelsége, sokkal jobban érezték magukat az olyan formációkban, amikor körben táncoltunk, és csak egymás kezét kellett fogni. A célunk az volt, hogy megismertessük velük a saját kultúránk egy kis szeletét, és úgy érzem, hogy ez sikerült. Táncoltunk rengeteg magyar hagyományőrző rendezvényen: szüreti mulatságon, gulyás főző versenyen, de még mikulás bulin is. És ilyen alkalmakkor megszűnt bennünk a honvágy, amikor táncoltunk, és ilyen autentikus környezet vett körül minket, úgy éreztük, mintha újra otthon lennénk.

Pár hónapja hazaköltöztél. A honvágy volt a fő oka?

Elsősorban igen. Akkor már nagyon hiányzott a családom, a barátaim, az otthon érzése, Szeged különleges hangulata, a Tisza közelsége, és a hozzájuk kötődő emlékeim. Nagyon sajnáltam otthagyni a néptánc csoportunkat, de mérlegelnem kellett, mi lenne a jó döntés. Így hát hazajöttem. A néptánc viszont mindig része lesz az életemnek, akárhova megyek, akárhol élek is, a magyar népzene és tánc úgyis mindig rám talál.