Az idei karácsony nagyon más, mint az eddigiek. Sok család hozta meg azt a kényszerű döntést, hogy nem ünnepel együtt, abban bízva, hogy a korlátozások nem tartanak örökké és hamarosan újra együtt lehetnek.
Azt hiszem, főleg az idősebb generációnak nehezebb ez, a nagyszülőknek, dédszülőknek, akiknek egyetlen örömforrása a gyermek, az unoka. A fiatalabbak könnyebben vehetik az akadályt, arra gondolva, hogy ugyan ez most a kényszerűség hozta másfajta ünnep, de talán úgy is jó, ha nem kell ezerfele szakadva rokont látogatni, mindenkinél egy-két napot, kutyafuttában tölteni, fél lábbal már úton a következő családtaghoz. Az idősebb generációnak a közösen töltött ünnep fontos része az együtt elköltött ebéd-vacsora, a táplálás, a gondoskodás révén még azt érezhetik, ők is hozzá tudnak járulni a család gyarapításához. Idén azonban nincs kit várni, nincs kinek készülni. Lehet az a karácsony most a csöndes elmélyülés ideje is, a nem kell tennem semmit ideje, a jó leszek, ahogy vagyok napjai is.
Sok külföldön rekedt honfitársunk nem vállalta be az utazást Magyarországra. Féltek, hogy hazaviszik a betegséget, nem tudták bevállalni a több hetes karantént, vagy éppen a hatósági áras tesztelést. Többé-kevésbé mindenkinek volt terve arra vonatkozólag, hogyan tölti el a rendhagyó karácsonyt. Arra azonban kevesen voltak felkészülve, hiába a néhány gúnyolódó Facebook-huszár, hogy a világjárvány (milyen járvány, az egészet a világ hatalomra törő gonosz urai találták csak ki) idején egy teljes országot bénítsanak így meg, mint Nagy-Britanniát. A teherforgalom feltartóztatása mellett sorra jelentették be az európai országok a személyszállítás teljes korlátozását a napokban, hogy aztán 1-2 nap múlva némileg árnyalják a képet és módosítsanak a szabadság korlátozásán. Persze, az összeesküvés-elméletet pártolók rögtön Brexitet kiáltottak és nevettek a markukba a hülyefejű angolokon. Igenám, de a dolog mindenkit érintett az országban, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül.
Rengeteg kétségbeesett üzenetet olvastam, sokan karácsony előtt utaztak volna haza a családhoz repülővel, autóval, jó esetben nem kell futniuk majd a pénzük után és visszatérítik jegyük árát. (nem feltétlen sajnos) Arról nem beszél senki, mit érezhetnek ezek a “szétszakított családok”, akik hónapok, vagy akár egy év óta nem látták egymást. Van, aki családostól költözött volna haza. Eladtak minden ingóságot, a ruhák, személyes apróságok fuvarozók révén hazajutottak még idejében, éppen csak a másfél hónapos kisbaba, a kétéves tesó, anyuka és apuka ragadt egy olyan lakásban, amelyik üres és pár napon belül el kell azt hagyniuk.
Olyanról is olvastam, aki anyukája temetésére utazott Magyarországra, majd a törölt járata miatt ottragadt, míg idekint férje és egyéves gyermeke várja kétségbeesetten. Olyanról, aki lánya szülésére utazott Nagy-Britanniába és fogalma sincsen, hogy fog visszatérni. Azok sem nyugodhattak meg, akiknek még idejében sikerült a hazatérés, ugyanis tegnapig még fogalmuk sem volt arról, vajon vissza tudnak-e érni a szigetországba januárban. Rengetegen keresték a nagykövetséget, akik a hivatalos tájékoztatáson kívül nem sokat tudtak segíteni sajnos.
Ekkor jött velem szembe a felhívás, amely lelassította pánikba sodródó gondolataimat. Amikor észreveszed azt, hogy vannak nálad kétségbeesettebb helyzetben lévők is és megesik rajuk a szíved, az valahogy képes kiemelni a nem is annyira nagy nyomorodból. Rengeteg kamionos, áruszállító rekedt az orzágban, mindenféle összeköttetés, víz, élelem és tisztálkodási lehetőség nélkül. A Facebookon terjedő felhívásban a “Nem vagyunk HUNtalanok csapata” ismét összetrombitált néhány segítőkész magyart, hogy megpróbáljon segíteni honfitársainknak. Egy-két nap alatt sikerült megszervezni és eljuttatni ételt, italt a magyar kamionosoknak, akik kényszerűen Angliában ragadtak. Büszkeséggel olvastam a bbc beszámolóját az akciójukról itt, arról, hogy új Facebook csoportot hoztak létre a kamionosoknak, ahol bárki, aki segíteni akar, tud jelentkezni és bárki, aki segítségre szorul, jelezheti. Olvastam, hogy inzulint is sikerült eljuttatni egy arra rászoruló kamionosnak.
Tegnapi frissítésük így szól:
Sokszor hallom, hogy ne csak karácsonykor szeressük egymást, vagy hogy minden nap legyen karácsony, ne csak ilyenkor mutassuk ki, fejezzük ki, mit érzünk.
Egyetértek. Annyit tennék hozzá, hogy ilyenkor saját bánatunkról az önzetlen segítségnyújtás gyógyító ereje képes elterelni a figyelmet. Nézzünk kicsit körbe a környezetünkben, ki szorulhat segítségre.
Lopott gondolattal zárnám a történetet, melyet egy ismerősöm osztott meg Facebookon, s mint utánajártam, Szabó Magdától származik:
“A karácsony – mondta apám – lelkiállapot, nem étkezés.”
Boldog karácsonyt kívánok!
B. Szalma Emese
