Magyar Érdemrend Tisztikereszttel ismerték el a szegedi Prof. Dr. Babik Barna munkáját

„Menj, gyógyíts fiam”. Ezzel a gondolattal indította annak idején útjára édesanyja Prof. Dr. Babik Barnát, akinek munkáját nemrégiben Magyar Érdemrend Tisztikereszttel ismerték el. 2022. március 15-én a Szegedi Tudományegyetem egykori és jelenlegi polgárait is jutalmazták: az Egyetemhez kapcsolódó személyek az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján rangos kitüntetéseket vehettek át. Az SZTE SZAKK Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézet igazgatójával kitüntetése kapcsán a Szegedi Tudományegyetem készített interjút.

– Mit jelent Önnek a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetés?

– Megtiszteltetést és egyfajta jelzést, hogy egy kitűnő közösségnek vagyok a tagja, melynek köszönhetően olyan teljesítményekre vagyunk képesek, amelyre mások is felfigyelnek. Egy ilyen elismerés ugyan egyéni, de a legtöbb esetben mégis a kitüntetett közösségének is szól.

– Miben különbözik egy aneszteziológiai és intenzív terapeuta egy sebésztől, vagy kardiológustól?

– Ma az orvostudomány egy-egy szervrendszer-, vagy vizsgálati modalitás mentén szerveződik. Az aneszteziológus és intenzív terapeuta viszont a beteg szervezet egészével foglalkozik. A másik különbség, hogy mi belgyógyászati ismeretekre támaszkodunk, de sebészi döntéshozatali szisztémával dolgozunk, ez adja az unicumot. Szintén szakmánk sajátja, hogy mi nem klasszikus orvoslási sorrendben gyógyítunk amikor a beteg életveszélyben van. Kritikus helyzetben először az életfontos funkciókat kezeljük, és csak utána keressük az okokat, ha nem egyértelmű, mi is vezetett el odáig. Az első pillanatban talán az is váratlan, hogy az aneszteziológus és intenzív terapeuta különlegesen bensőséges viszonyt tud kiépíteni a betegekkel. Kapcsolatunkat a villanófényhez szoktam hasonlítani: rövid, de intenzív. Oly sok intellektuális vagy érzelmi találkozás, finom rezdülés tud beköltözni egy beszélgetésbe a műtét előtt, vagy éppen az intenzív osztály technokrata világában, hogy ez képes erőt adni a betegnek, és minden fáradságért kárpótolni az orvost és ápolót. És természetesen nálunk is vannak olyan helyzetek, amikor észszerűen kell azonnali, életfontos döntést hozni, időnként egyedül, időnként egy szorosan együtt dolgozó team részeként. Mindkettőnek megvannak a sajátságai. Ezek a képességek megtanulhatóak, az orvosoknak, a velük dolgozó asszisztenseknek és ápolóknak kötelességük is megtanulni. Meg is tanulják, kitűnően!

– Felelősség. Ez jutott minderről először eszembe.

A felelősség a minőségi teljesítmény nélkülözhetetlen eleme. Olyan tényező belső világunkban, amely egyszerre lehet inspiráló és nyomasztó. Motiváló és bénító. Fontos az egyensúly tudatos megőrzése, mert ennek elvesztését vagy a gyógyító, vagy a beteg sínyli meg. Ezért alapvető, hogy az orvostanhallgatók is mielőbb tudatosítsák magukban azt, hogy hogyan kell bánni mindezzel.

– Ha már orvostanhallgatók. Ön mit szeretne átadni a jövő generációjának?

Az oktatás jövőbe fektetett munka. Akiket most tanítunk az egyetemen, jó eséllyel a századunk második felében is aktívak lesznek, és képesek kell, hogy legyenek megfelelni az akkori kihívásoknak. Érdeklődésüket úgy kell felkelteni, gondolkodásukat úgy kell formálni, hogy az megújulásra alkalmas működőképes egység legyen hosszú időn át. A hallgatók nagyon komoly elméleti és gyakorlati tudást kapnak az egyetemi képzés során, azt viszont nem mondjuk el nekik, hogy egy orvos, aki a diplomájával a kezében kilép az iskola falai közül, milyen attitűddel gyógyítson, hogyan hozzon döntést kérdéses esetekben. Ezeknek többféle módja is lehet. A „Hogyan, miként is gyógyítsunk?” kérdésre vannak, akik azt válaszolják, hogy „így szoktuk”, vagy „mert ezt mondta a főnök”, esetleg; „mert ezt már alkalmaztuk egyszer valakinél”, vagy, „mert ezt diktálja a nemzetközi vezérfonal”. Mindnek van előnye és hátránya is, én viszont azt vallom és tanítom, hogy az alaptudományokból egyet, például az élettant válasszák ki, és próbálják ismereteiket abban megőrizni, sőt fejleszteni orvosi pályafutásuk során mindvégig. És ha az előbbi orvosi attitűdöket vegyítik, akkor lesz megfelelő tapasztalatuk, jól tudják hasznosítani a főnök instrukcióit, ismerik majd az evidenciákon alapuló ajánlásokat, felgyorsul a döntésük, és tudnak lépni akkor is, ha új gyógyszer, új eljárás, új betegség kerül útjukba. Ahogy napjainkban a COVID-19. Fontos tehát, hogy ezekből a habituális tényezőkből tudatosan gyúrjon magának mindenki össze egy struktúrát, amelyet a saját egyéniségéhez illesztve hatékonyan tud alkalmazni a betegágy mellett. A kutatás is jelentős szerepet tölt be az életemben, alkalmat ad a megújulásra, frissen tart. Egyetemi polgárként a gyógyítás, az oktatás és kutatás Wenn-diagramjának közös halmaza számomra a tehetséggondozás, mely pályafutásom során egyre előrébb és előrébb költözött a mindenkori fontossági listán.

– Önnek mi ad erőt és mit jelent az Ön számára a hit?

Számomra a hit erőt jelent. Belső iránytűt, egyfajta kapaszkodót, vezérfonalat, ami akkor, amikor valamilyen elágazáshoz érek, segít utat mutatni. De ugyanilyen erőt ad a betegek visszajelzése, és az a sok-sok kedves levél, kép, rajz, szívműtéten átesett gyermekek által készített, ragasztott, gyurmázott ajándékocska, melyet évtizedek óta őrzök dolgozószobám falán üvegdobozokba rendezve becses – ha nem a legbecsesebb – emlékként.

– Mennyit változott az elmúlt 40 évben a szakma?

Nagyon sokat… És „üzenem”, hogy a következő 40 évben is fog. Hadd illusztráljam ezt a magam példájával. Az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézet abban az évben alakult, amikor én diplomát szereztem az Egyetemen, ilyen tantárgy tehát számunkra még nem volt. Akkortájt angol helyett németet tanultam, a számítógépek pedig még sehol sem voltak. Most az életem viszont miről szól? Az aneszteziológiáról és az intenzív terápiáról, az angolról és számítógépről. A belátható jövőben pedig jönnek a fejlett szervtámogató/pótló kezelések, tudni kell alkalmazni a mesterséges intelligencia nyújtotta lehetőségeket, a telemetriát. A COVID-19 hozta el az RNS alapú oltásokat, melyek szintén új távlatokat nyithatnak; emlékezzünk, az 1954-s polio-járvány adta a lélegeztetőgépeket és a vérgázvizsgálatot. És legalább ekkora kihívás lesz, hogy közben nem szabad elfelejtkezni a Hippokratészi elvekről.

– Le lehet tenni a mindennapi terheket a Klinika falain kívül?

Nem, és ennek minden bizonnyal az az oka, hogy nem is nagyon akarom. Hétvégente gyakran cikkeket olvasok, előadásokat készítek. Esetleg úszok vagy biciklizek egy nagyot, de akkor is gyakran hasonlatok, asszociációk, mechanizmusok, „megoldatlanságok” járnak a fejemben. Hiszek abban, hogy frissnek kell maradni.

– A családja mit szól ehhez?

Nagyon támogató család vesz körül. Feleségem megérti a munkaidőre vonatkozó „8plussz” filozófiámat, a gyermekeink csodálatos korszakokat rajzoltak életünkbe. Hálát adok Istennek, hogy most már újra két, kisebb kiadású kislány is szaladgál időnként körülöttünk. Nélkülük erre az interjúra biztosan nem került volna sor.

– Mivel foglalkozik a szabadidejében?

Azért van igazi kikapcsolódás is. Nagyon erős barátságok, közösségek alakultak ki az egyetemi évek alatt, ma is tudunk egymásról, rendszeresen, viszonylag gyakran találkozunk, jó látni, hallani egymást. Privát szenvedélyként a tárgyi néprajz egy szelete fogott meg, a kismesterségek szerszámait gyűjtöm. Ezekbe a régi eszközökbe rengeteg tudás, találékonyság, tapasztalat, gondosság, figyelem, hagyományőrzés, szakmaszeretet lakozik, nem lehet ezeket nem észrevenni. Rabul ejtett. Egy másik világ nyílt meg ezzel számomra, alkalmakként „játszósba öltözöm” és vásárokba járok, jókat beszélgetek sokféle emberrel, és vadászok a gyűjteménybe. Lassan 15 ezer tárgyam van, több kiállításom volt, és előbb-utóbb szeretnék majd egy képes‑könyvet írni ezekről a különlegesebbnél különlegesebb, és lassan feledésbe merülő mesterségekről, szerszámokról. Mert kötelességünk jelet hagyni.

Fotó: SZTE – Bobkó Anna/Sahin-Tóth István