Ma, a Nemzeti Összetartozás Napján nem elég emlékezni. Beszélni kell. Hangosan, tisztán, emberien. El kell mondanunk magyarul, románul, szerbül, ukránul, szlovákul, németül, horvátul és szlovénül is: mi nem háborút akarunk, nem ellenséget keresünk, nem múltból építünk falakat. Mi azt szeretnénk, hogy a Kárpát-medencében mindenki értse meg, a magyar ember összetartozása nem fenyegetés, hanem életösztön, kultúra, család és jövő.
Kiss Balázs Imre vagyok, ízig-vérig szegedi, lokálpatrióta, apa, volt rádiós, rendezvényszervező, a Szeged365 egyik tulajdonosa, olyan ember, aki hisz abban, hogy a kimondott szónak ereje van. Ma június 4-e van, a Nemzeti Összetartozás Napja. A Szeged365-en korábban is írtunk már arról, hogy ez a nap nem csupán történelmi évforduló, hanem közös magyar lelkiismeret: 1920. június 4-én írták alá a trianoni békeszerződést, a Nemzeti Összetartozás Napját pedig 2010-ben nyilvánította emléknappá az Országgyűlés. Ha lemaradtál róla, nézd vissza ezt a szegedi anyagot is, mert ma minden ilyen mondatnak súlya van.
Trianonról sokáig úgy beszéltünk, mint sebről. És igen, seb volt. Mély, igazságtalan, családokat, városokat, templomtornyokat, temetőket és anyanyelveket kettévágó történelmi seb. De a gyermekeinknek már nem adhatjuk át pusztán a fájdalmat. Nekik nem egy örök gyászt kell örökölniük, hanem egy tiszta, erős, felemelt fejű magyar önazonosságot. Azt kell megtanítani nekik, hogy Erdély, Felvidék, Vajdaság, Délvidék, Kárpátalja nem térképre rajzolt fájdalompontok, hanem emberek. Magyar nagymamák, magyar iskolások, magyar dalok, magyar imák, magyar focimezek, magyar könnyek és magyar mosolyok.
És ezt a világnak is meg kell értenie. Románul, szerbül, ukránul, szlovákul, németül, horvátul és szlovénül is. Nem akarunk háborút. Nem akarunk bosszút. Nem akarunk újabb sebeket. Azt akarjuk, hogy végre mindenki értse, amikor egy magyar ember június 4-én lehajtja a fejét, az nem ellenséges gesztus. Amikor felemeli a zászlót, az nem fenyegetés. Amikor kimondja, hogy összetartozunk, az nem valaki ellen szól, hanem valakiért. A gyermekeinkért. A nagyszüleink emlékéért. A határon túli magyarok méltóságáért. A Kárpát-medence békéjéért.
És itt jön be az én küldetésem. A média. Mert ma már nem elég egy megemlékezés, egy koszorú, egy beszéd, amit meghallgatunk, aztán hazamegyünk. Ma a fiatalok telefonon, videóban, posztban, történetben, hangulatban, arcokban, emberi pillanatokban értik meg a világot. Ha mi nem mondjuk el nekik jól, más mondja el helyettünk rosszul. Ha mi nem adjuk oda nekik szerethetően Magyarországot, akkor csak vitákat, kommentháborúkat és üres jelszavakat kapnak. Nekem ebben van dolgom. Hogy a néma sikolyok is hangosak legyenek. Hogy a kárpátaljai magyar anya, a vajdasági magyar diák, az erdélyi magyar nagypapa, a felvidéki magyar család és a szegedi fiatal ugyanabban a médiatérben találkozzon. Hogy ne csak hírt adjunk, hanem hidat építsünk.
Mert a média lehet zaj. Lehet hergelés. Lehet üres lájkgyűjtés. De lehet szolgálat is. Lehet olyan kapocs, amely összeköti Szegedet Szabadkával, Kolozsvárral, Kassával, Beregszásszal, Eszékkel, Lendvával és minden magyar szívvel, amely valahol a határon innen vagy túl ugyanazt érzi. Ez a küldetés nem pártpolitika. Ez nem kampány. Ez nem harsánykodás. Ez szólásszabadság, közösségi felelősség és lelki munka. Meg kell tanulnunk úgy beszélni Trianonról, hogy azt a 16 éves is megossza, a 40 éves is megértse, a 80 éves pedig csendben azt mondja rá: igen, fiam, valahogy így.
Trianon 106 év után sem múlt el, de nem is győzhet le bennünket. Mert amíg van magyar szó, magyar dal, magyar iskola, magyar kenyér az asztalon, magyar zászló az ablakban, magyar történet egy telefon képernyőjén, addig nem lehet végleg szétszakítani azt, ami belül összetartozik. Ma nem gyűlölni kell. Ma nem egymás ellen kell fordulni. Ma vissza kell szeretni Magyarországot a lelkünkbe. Úgy, hogy közben a szomszéd népek is értsék: ez a szeretet nem ellenük van. Ez értünk van. Értük is van. A békéért van. A szabadságért van. Az összetartozásért van.
