Szegedi Hősök: 20 éve a segíti a daganatos beteg szegedi kicsiket mindenki Dénes bácsija, aki jezsuita szerzetesként kezdte

Pályája elején jezsuita szerzetesként működött, majd a rendből kilépve daganatos gyermekek lelki gyógyítója lett Kovács Dénes szakpszichológus. A szakember csaknem két évtizede a Szegedi Gyermekgyógyászati Klinika onkológia és hematológia osztályán szolgál, erősíti a gyermekekben a gyógyulásba vetett bizalmat, ha pedig kell, igyekszik vigasztalni. Néhány éve maga is vigaszra szorult, amikor elvesztették kislányukat, Juliannát.

“A pszichológiai és lelki támogatás a rákos betegek esetében elengedhetetlen, így lettem én minden gyermek Dénes bácsija, aki közvetít az orvosi kezelés, az ápolói munka és a szülői félelem között, hogy közösen építsük fel minden gyermek lelkében a gyógyulás bizalmát” – magyarázta a Magyar Nemzetnek adott interjújában.

“Nevetek, bízom, szenvedek, sírok, ahogy az adott nap és adott helyzet megkívánja. Örülök minden gyógyulásnak, és őrzöm a reményt a reménytelenség idején is”

– mutatta be hétköznapjait röviden Kovács Dénes, a Szegedi Gyermekgyógyászati Klinika onkológia és hematológia osztályának szakpszichológusa a Reménysugár Alapítvány honlapján. A szervezetről fontos tudni, hogy 24 éve jött létre a dél-magyarországi régió daganatos és leukémiás gyermekek kezelésének támogatására, rehabilitációjának segítésére.

SZÉKELYFÖLDÖN SZÜLETETT, JEZSUITA SZERZETES LETT, MAJD A SZEGEDI KISBETEGEK LEGFŐBB TÁRSA

A vele készített MNO beszélgetésből kiderült,

• hogy a mára legendássá vált lélekgyógyító élete a székelyföldi Máréfalváról indult az 1960-as évek közepén, ahol hagyományos vallásos erdélyi parasztcsaládban nőtt fel. Ahogy ő fogalmaz: az édesapja olvasó parasztember volt, miként a nagyapja is. Annyi különbséggel, hogy utóbbi írt is, és képes volt azért teheneket eladni, hogy könyveket vásároljon. Tette mindezt annak ellenére, hogy a feleségével tíz gyermeket neveltek, így minden pénzre szükség lett volna. Ebből a közegből indult el pályáján Kovács Dénes.
• Noha később jezsuita szerzetes lett, a hivatásra sohasem készült, sőt szinte menekült a papság gondolata elől. “Ez a személyiségemből fakad, a nagymamám nem véletlenül hívott Jónásnak, mondván, én sohasem azt csinálom, amit mások akarnak, hanem mindig külön utakat keresek” – magyarázta.
• Tizenhárom év után, negyvenéves korában az életében újabb fordulat következett be. Kilépett az egyházból, de mint mondta, nem menekült, már csak azért sem, mert szavai szerint leginkább eddig a jezsuita rendben érezte otthon magát. A kilépés hátterében egy személyes konfliktus volt, amit úgy kezel azóta, mint egy balesetet. Ugyanakkor mindent átgondolt, átimádkozott, nem haraggal jött el.
• A döntését követően nem volt “B” megoldása, viszont megkereste őt a szegedi klinika igazgatója, és azt mondta neki: látta, hogy jezsuita papként mennyire megtalálja a közös hangot a kicsikkel és a fiatalokkal. Felkérte, hogy legyen az onkológia és hematológia osztályon fekvő gyermekek lelki segítője. Kovács Dénes ehhez megszerezte a szükséges képesítéseket, nyolc évre visszaült az iskolapadba, de szavai szerint ő éppen a múltjából adódóan többnek érzi a tevékenységét, mint egy pszichológusi munkát. Ő ezt egy komoly lelki töltettel egészíti ki, amire szerinte nagy szükség van.

VANNAK OLYAN GYÓGYULÁSHOZ VEZETŐ CSODÁK, AMELYEKET ORVOSILAG NEM LEHET MEGMAGYARÁZNI

Mint kifejtette, olyan lelkülettel van a beteg mellett, hogy erősítse a bizakodást és a gyógyulásba vetett hitet. Ám ha a helyzet rosszra fordul, akkor is a beteg mellett van alázattal, ugyanazzal a lelkülettel, az utolsó levegővételig. Ugyanakkor olykor történnek orvosilag nem magyarázható csodák, gyógyuláshoz vezető belső átformálódások, amelyekbe mindig lehet kapaszkodni.

ELVESZTETTÉK A KISLÁNYUKAT

Minden gyermek Dénes bácsija idő közben megnősült, két gyermekük született, de sajnos Juliannát nyolcéves korában egy balesetben elvesztették. Így át kellett mennie azon, amin sok olyan családnak, akikkel nap mint nap találkozik. Erről azt mondja: a munka kapcsán azt már tudja, hogy miért kellett kikerülnie a jezsuita rendből, de nem valószínű, hogy valaha meg fogja érteni, miért veszítették el a kislányukat.

“A jezsuita lelkigyakorlat utolsó imájában benne van: vedd, Uram, és fogadd el egész szabadságomat, mindenemet, amim van és aki vagyok. Amikor élőben meg kell tapasztalni, hogy a mindenbe tényleg minden belefér, az viszont döbbenetes. Ezzel együtt nincsenek Isten-ellenes gondolataim és büntetésérzésem. A nagy tragédiákat nem Isten csinálja, hanem a gonosz beavatkozik, és az Úr megpróbálja utána helyrehozni. Az azonban biztos: ha a generációk folytatása felbomlik, ott egy olyan űr keletkezik, aminek csak a hiányával lehet élni. Nem tudom, van-e olyan pont, amikor valaki egy gyermek elvesztése után eljut az elfogadásig”

– magyarázta.

A teljes interjút IDE kattintva találod, a Magyar Nemzetben.