„Ezek a mai fiatalok…” – Az EGY/KETTŐ megmutatja, hogy a szorongás valós, és nem csak a „fiatalság egyik hóbortja” (BLOG)

„Egyetlen lány van, akitől kaphatnék még szeretetet…” – talán ez az a sor, ami azonnal beránt egy ismerős érzésbe. Pogány Induló dalában mintha egy régóta ismert barát térne vissza, aki mindig tudja, mit érzel, még ha nem is mondod ki. Ezzel a zenével Marci olyan gyorsan beköltözött a fiatalok lelkébe, mintha mindig is ott lett volna, és valószínűleg sokaknak ez az a „visszatérő vendég,” aki megérti azokat a mélyebb gondolatokat és kérdéseket, amikkel nap mint nap szembenézünk.

A mai világban rengetegen küzdenek azokkal a problémákkal, amiket Marci megénekel – és talán épp ez az, amiért az EGY/KETTŐ ilyen különleges. Nem arról szól, hogy megpróbál megfelelni bárkinek vagy valamilyen tökéletes képet mutatni. Éppen ellenkezőleg, minden egyes szó, minden rezgés őszintén és tisztán sugároz egyfajta belső háborút, amely sokak életében visszatérő jelenség.

Ez a szám azoknak a harcoknak az összessége, amelyekkel sokan szembesülünk, mégis kevesen merünk róla beszélni. Amikor Pogi azt mondja: „Minden nap elgondolkozok, hogy mennyit érhet ez az egész nekem…”, nem próbál tanácsot adni vagy irányt mutatni. Ehelyett azt üzeni, hogy ezek az érzések, a mély, gyakran kimondhatatlan fájdalmak és kétségek teljesen rendben vannak. Azáltal, hogy őszintén beszél a saját démonairól, felold bennünket a szégyen alól és emlékeztet, hogy a legmélyebb válságaink közepette sem vagyunk egyedül.

Gyakran halljuk a tipikus mondatot: „ezek a mai fiatalok…” – mintha ezzel a frázissal le lehetne tudni a szorongásokat és problémákat. Mintha a fiatalok érzései és belső harcai kevésbé lennének valóságosak, mint az idősebbek problémái. Az EGY/KETTŐ ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Ez a dal elismeri, hogy a szorongás, a félelem és az élet értelmének keresése nem felszínes „fiatalos” hóbort, hanem valós belső küzdelem:

„Apám szemével látom a világot, de belőlem anyám beszél” – Ugye, hogy mennyire összetett kérdéseket hordoz magában az útkeresés. Ez a mondat annyira tűpontosan ragadja meg azt a feszültséget, amit sokan élnek át, amikor próbálnak valahol az elvárások és a saját vágyaik között helyet találni. Ez nem egyszerű „fiatalság” kérdése; inkább arról szól, hogyan tudjuk értelmezni magunkat abban a világban, amit örököltünk.

És ott van a vágyakozás, ami sokunkban jelen van, amikor Marci azt mondja: „Várom a percet, mikor majd minden könnyebb lesz.” Ez az a remény, ami mindannyiunkban él, hogy talán egy nap elmúlik a nyomás, és egyszerűbb lesz. Ez a gondolat egyáltalán nem egyedi a mai fiatalok között, csak talán most még jobban felszínre tör, ahogy egyre több kihívással találkozunk. Ez a várakozás és reménykedés ott van minden küzdelmünkben, és emlékeztet minket arra, hogy ezek a harcok, még ha láthatatlanok is, nagyon is valódiak.

Aztán ott a támogatás iránti vágy, ami egy zseni tollából így hangzik: „Minden ima közben, tesó, összeragad a kéz.” Ez az a pillanat, amikor érezzük, hogy nem csak egy belső hangot hallunk, hanem közösen, együtt keressük az erőt és a reményt. Talán az idősebb generációknak könnyű legyinteni, de ezek az apró kapaszkodók, ezek a belső imák mutatják meg, mennyire fontos nekünk, hogy valakihez kapcsolódjunk a nehéz pillanatokban is.

A dal olyan, mint egy biztonságos hely, ahol nem kell magunkat másnak mutatni, ahol szabadon megélhetjük azokat az érzéseket, amiket a világ előtt gyakran elrejtünk. Ezek a sorok úgy olvadnak bele a hallgató lelkébe, mintha ezer éve ott lettek volna. Ezzel a zenével Pogi megteremt egy helyet, ahol szembenézhetünk a legnagyobb félelmeinkkel és kérdéseinkkel anélkül, hogy ítélkezéstől kellene tartanunk.

És én is érzem, amit ő mond. Én is megéltem ezeket az éjszakákat, amikor a sötét szoba falai közé szorult gondolatok lassan falnak támaszkodtak, és csak vártak, hogy valami vagy valaki megértse őket. Remélem, hogy ez a szám nem segélykiáltás, hanem inkább egy felszabadulás kezdete. Ahogy hallgatom, kérdeznem kell: ugye minden rendben, Marci?