Szalma Emese vagyok. Mindig is szerettem agyalni, túlgondolni és továbbgondolni az Élet Nagy Kérdéseit, ezért sokan szerették a társaságom és sokan nem. 2000-ben kezdtem el rádiózni és folytattam ezt a tevékenységet 2008-ig. Majd éles váltással orvoskonferenciákat szerveztem és egy mobiltelefont árusító boltban is dolgoztam. Aztán jött Anglia. Majdnem 10 éve élünk itt, egy nagyvárosban, ami nem London. (A vízfejű gondolkodás-miszerint mindegyik országot a saját fővárosával azonosítják-Angliát Londonnal-mindig is bosszantott.) Jelenleg egy jótékonysági szervezetnél dolgozom, leginkább úgy fordítható le a munkaköröm, mint pályázatíró munkatárs. A múltban úgy gondoltam magamra és úgy határoztam meg magamat, mint rádiós. Majd, mikor rendre mást és új munkát dobott a rendszer, küzdöttem azzal, hogy beazonosítsam magamat. Rájöttem, hogy az alapján kategorizáltam be, azonosítottam magamat, amivel foglalkoztam. Tudatosan dolgozom magam újradefiniálásán. Amúgy is azt olvastam nálam okosabbaktól, hogy a külföldre költözés és boldogulás új identitás kifejlesztésének szükségszerűségét hozza meg, már csak a nyelvi korlátok miatt is. De ez talán majd egy következő blogbejegyzés tartalma lehet.
MIT HOZ KI BELŐLED A KARANTÉN?
Más sem ömlik rám a Facebook-ról, csak hasznos tanácsok és bejegyzések, hogyan töltsem el az időm hasznosan karantén idején. Tanácsok, milyen filmeket érdemes megnézni a lockdown alatt -mondjuk ez tényleg hasznos, este tudunk mozizni férjjel-, házi sütésű kenyérreceptek és cipófotók a kreatív ismerőseimtől-kicsit se tesz frusztrálttá-de ami igazán kivágja a biztosítékot, az a házi kovászrecept, ha nincs élesztőd-ezt azért mégse-és a napokban olvasott poszt egy ismerősömtől, ami így szól:
Ha nem úgy jössz ki a karanténból, hogy
-elkezdtél egy melléktevékenységgel pénzt keresni
-új képességeket sajátítottál el
-több a tudásod, mint előtte volt
Akkor nem az idő hiányzott neked eddig se, hanem a fegyelmed.
Kösz. Egyből megszólítva éreztem magam. Biztos, hogy ilyen helyzetben is újabb elvárásoknak kell megfelelnünk???? Biztos, hogy most mindenkinek több ideje van? Erősen kétlem, hogy a szülők, akik otthonról dolgoznak, vagy be kell járniuk dolgozni, de mellette egy vagy két, vagy még több pulyát terelgetnek, tanulnak velük, szórakoztatják őket, főznek, kijárási tilalom mellett bevásárolnak, takarítanak, ép ésszel próbálnak túlélni, többi szabadon melléképzelhető, több idővel rendelkeznének. Olvastam egy cikket, hogy most aztán, a karanténban biztos élesen elkülönül azok élete, akik gyereket nevelnek és azoknak, aki nem. Nem kell túlgondolni, ez biztosan így van. Nem tudtam felfogni, sem elképzelni a gyerekes életet-ám bölcs, kéretlen tanácsot annál inkább osztottam-amíg nem született gyerekem. Most meg aztán korábbi életem elveit sutba vágtam, mert muszáj volt és a sodrodó árban igyekszem túlélni. Nem állítom, hogy mindenki így éli meg a szülőséget, vannak olyanok biztosan szép számmal, akik az általuk felállatott szabályok mentén, továbbra is rendezetten, sőt örömmel élik életüket-eskü, irgylem őket, de tényleg-de én sajnos biztosan nem tartozom közéjük. Mondták is már, hogy illene következetesnek lennem, de mit tegyek, ha ez nem jön magától, dolgozok magamon, tényleg, de had legyek már magammal elnéző. Ha én nem leszek az, a világ még kevésbé, lásd a fenti Facebook bejegyzést.
Az alattunk lakó szomszéd hölgy egyedül neveli az autista kislányát. Szigorúan betartják az itteni -Anglia- kijárási korlátozó intézkedéseket, valószínűleg egészségileg extrán veszélyeztettetek. Ez elmúlt 6 hétben kb 4x-5x voltak csak kint a lakásból. Apuka hetente egyszer megjelenik, átpakolja a bevásárolt élelmiszert az anyuka kocsijába, majd elhajt. Nem tud találkozni a kislányával. Kemény lehet.
Az a gondolatsor nem a szülői lét nehézségeiről fog szólni. És azt sem állítja, hogy akinek nincs gyereke, annak nincs most dolga, vagy ne lenne felelőssége. Mert nem gondolom így. A magam életét élem, ítt vannak saját tapasztalásaim, amelyen nekem igazak, ám másoknak lehet, hamisan szólnak. Ugyanígy továbbra sem tudom elképzelni, másnak, más felelősségek és elvárások kereszttüzében milyen életet kell élnie. De az biztos, hogy én is aszerint rezgek, amilyen húrt megpendítenek bennem, és ez a vacak, buta Facbook bejegyzés egyből berezonált. Persze, visszafogtam indulataimat és udvariasan rákérdeztem az illetőnél, hogy ez mindenkire érvényes-e és hogy muszáj-e elvárások mellett élni az életünket. Még ismerősök vagyunk. Egyelőre.
Több cikket olvastam az elmúlt időben, ami arról szól, hogyan is dolgozzuk fel, hogy megváltozott az életünk, mire kell koncentrálni karantén idején, hogy teljesen normális, ha most befordulunk. Ezek egy része nagyon is hasznos tanácsokat ad, mintegy felment, megengedi, hogy bátran rosszabbul, vagy elveszettek érezzük magunkat. Jó tudni, hogy nem mindenki most futja le a maratont, kezd bele egy új sportba, vág bele a régóta dédelgetett hobbiba. Hiába több esetleg az időnk-már akinek, ugye-a szorongások, az anyagi bizonytalanságtól, a megbetegedéstől való félelem nem segít a kreatív időtöltésekben. Lássuk be, bizony van olyan is, és akár ez még velünk is megeshet, hogy bizonyos dolgoknak örülünk karantén idején. Többet van együtt a család, több idő marad a közös élményekre is, nemcsak az együtt megélt nehézségekre. Be kell valljam például, én határozottan örülök, hogy nem kell bejárni dolgozni, nem telik el napi 3 órám a tömegközlekedéssel, nem kell azon aggódni, mi lesz, ha lekésem a buszt és nem érek oda a gyerekért az iskolába időre. Ugyanakkor arról is hallani, hogy sajnálatos módon megnőtt például a családon belüli erőszakos cselekedetek száma is. A vészhelyzet érzése szélsőséges viselkedést válthat ki az emberekből.
A másik, amit pedig szintén észrevettem magamon, hogy ezek a külső korlátok és új, erősen kontrolláló szabályok, mint kijárási tilalom és társaik, nekem annyira ismerősek voltak BELÜL-ről, hogy most kivülről megélve nem érzem őket korlátozónak. Nehéz kifejezni igazán, mit is értek ezalatt. Nekem olyan sok belső, saját magamat korlátozó (erkölcsi és egyéb) szabályaim vannak, hogy most szabályosan ismerősnek érzem ezt a világot, mintegy a belső világom kifelé tükröződésének látom. Erősen felszabadítónak élem azt meg, hogy ezek a korlátok most mindenkire egyformán érvényesek és azt érzem, hogy a külső korlátok egy szilárd keretet adnak, ezért nincs szükség a belső kontrollálásra. Valószínűleg a szorongó, introvertált emberek egy részét -de legalábbis engem biztosan- a külső korlátok egy része harározottan „kiszabadít” a belső börtönből. Azt érzem, hogy nincsenek korlátok és végre azt tehetek, amit valójában akarok, mert a szokásostól eltérően működő világban, ezek között az új körülmények között most több minden megengedhető.
Az angol karantén-élet szabályai egyszerűek:
Stay at home- Maradj otthon
Only go outside for food, health reasons or work (but only if you cannot work from home)
-Csak akkor hagyd el az otthonod, ha bevásárolni mész, egészségügyi okokból (séta, testedzés napi 1x engedélyezett), illetve ha dolgozni mész (de csak akkor, ha otthonról nem tudsz dolgozni)
If you go out, stay 2 metres (6ft) away from other people at all times- Ha elhagyod az otthonod, tarts 2 méter távolságot másoktól
Wash your hands as soon as you get home- Moss kezet, amint hazaérsz
Do not meet others, even friends or family- Ne találkozz másokkal, még barátokkal, családtagokkal sem
You can spread the virus even if you don’t have symptoms-
Akkor is terjeszdheted a vírust, ha nincsenek tüneteid
Az angolok viszonylag fegyelmezett nép, ilyen gyönyörűen sorbanállni a buszmegállóban, egymás mögött, rendezetten senki más nem tud. És ezt még békeidőben megszokták. Viszonylag szépen, szabálykövetően betartják ezeket a korlátozásokat, persze renitensek itt is, mint máshol is, vannak.
Mi egy faluban lakunk, délnyugat Angliában, Bristoltól nem messze. Ez egy zártabb közösség, akiket módfelett frusztrál most a falun átmenő, jócskán megnövekedett biciklisforgalom. Mindenkinek kell a testmozgás, ez vitathatatlan, és a falu közössége békeidőben kifejezetten befogadó, barátságos. Mégis most, a település kicsiny Facebook csoportjában habzó szájjal hőbörögnek a jámbor falusiak a bejövő, esetlegesen vírust terjesztő, szabályokra fittyet hányó városi ficsúrokra. Kerékpárral száguldozó, 2 méteres távolságot nem tartó, réten, parkokban megpihenő, piknikező emberek, családok lettek most az elégedetlenségük célpontjai. Félnek tőlük, mi van, ha fertőzöttek, de nem is tudják?
A séta- és kerékpárút, az erkélyünk alatt, kb 15 méter távolságban halad. Áprilisban 2 hét csodálatos, napsütéses időjárásnak örülhettünk, 20 foknak, ami itt már koranyárnak számít. Tele volt a falu kerékpárosokkal. S mit tettem én is? Háborogtam én is a rengeteg biciklisre, akik elől félreugráltunk, akik miatt csak néha csak késő délután tudtunk kimerészkedni a napi testedzésre. Pedig azt is megértem, hogy akik lakásban kénytelenek megélni a karantént-köztük mi is-azok testmozgásra, kimozdulásra, sportolásra vágynak.
Létezhet, hogy a külső, az aktuális vezetésnek nagyobb hatalmat adó kontrollálás most
-felszabadítja az eddigi rejtett frusztrációkat
-felszabadítja a magukat kényszeresen kontrollálókat, mert áthelyezi a felelősséget másra?
Létezhet, hogy az eddigi biztonságot adó világkép leomlása egyesekből bizonyítani vágyást, visszagigazolás keresést vált ki?
Te mit vettél észre magadon, mit hoz ki belőled a karantén?
Szalma Emese
