Szegediek a világ körül: Dobai Tamásnak a világ legnépesebb államában a magyar szendvics hiányzik a legjobban
A szegedi Dobai Tamás immár 5 éve él Kínában. Ezt megelőzően turistaként, majd gyakornokként volt szerencséje megcsodálni a világ legnépesebb államát. Tamás az elmúlt öt évben Kelet-Ázsia legnagyobb országában ismerte meg élete szerelmét, aki azóta immár a felesége, ott vált belőle zenész és ott értékelte át a magyar pálinka és szendvics igazi jelentőségét. Elmondása szerint csodálatos életet élnek, ennek ellenére családot alapítani itt, a Napfény Városában szeretnének.
Mikor és miért döntöttél úgy, hogy Kínába költözöl?
2015-ben, hirtelen felindulásból és annak a bizonyos véletlennek köszönhetően döntöttem úgy, hogy Kínába költözöm. Meglátogattam ugyanis a bátyámat, aki egy kínai cégnél dolgozottt gyakornokaként, egy ösztöndíj programnak köszönhetően. Kémia szakos hallgatóként azonban én messze nem rendelkeztem olyan jó kvalifikációkkal, amelyekkel esetleg helyet tudtak volna biztosítani a számomra az adott vállalatnál. Ám a testvéremnek és az ő, már meglévő kapcsolatainak köszönhetően be tudtam mutatkozni a cégvezetőnek, aki ennek ellenére úgy döntött engem is örömmel alkalmaz. A feladatom elsőkörben különböző dokumentumok angolról-magyarra fordítása volt. Mindemellett pedig rövidebb bejegyzésekkel színesítettem az adott cég blogját. Eközben ébredtem rá igazán arra, hogy sokkal jobb érzem magam ott, mint odahaza a kémia szakon éreztem bármikor. Éppen ezért, amikor rábukkantam egy ösztöndíjra, ami utólagos fölvételt hirdetett és az oktatás díján túl szállást és zsebpénzt is ajánlott, emellett pedig a választható szakok listáján az újságírást jelölte meg első helyen, egy rövid kis hezitálás után úgy döntöttem: jelentkezem.
Ebben pedig a családom is maximálisan támogatott. Az ösztöndíj programban részt vevő egyetemek azonban nem voltak felkészülve az utólagos felvételi eljárásra, ezért először egy 2 féléves kínai nyelvi programban kellett részt vennem, az egyikre a Guiyangi egyetemen került sor. Ezután választhattam volna az ösztöndíj által ajánlott szakok és kurzusok közül, ám időközben kiderült, hogy valamilyen számomra is ismeretlen okból az eredeti ösztöndíj meghiúsult és további tanulásra kizárólag ott helyben volt lehetőségem. Az a három szak azonban, amelyek közül választani lehetett volna, nem keltette fel az érdeklődésemet.
Mi történt ezután?
2015 őszét írtuk akkor, amikor az osztálytársaimmal együtt egy újonnan indult bárban lehetőségünk nyílt munkát vállalni, minek okáért úgy döntöttem, hogy még egy évig biztosan itt maradok és kipróbálom magam, annál is inkább, hogy a munka a vendégek szórakoztatásból állt. Ez pedig azt jelentette, hogy együtt kellett velük inni és kínai nyelven kellett velük kommunikálni. Ehhez azonban új vízumra volt szükségem, mert Kínában diákvízummal legálisan nem lehetett és még most sem lehet dolgozni. Nagy szerencsémre a városban élő egyetlen magyar zenész szerzett nekem egy zenészeknek szóló munkavízumot, de mindezt úgy, hogy előtte megígértette velem, hogy megtanulok basszusgitározni. Így aztán kénytelen voltam megtanulni hangszeren játszani, majd csatlakoztam a zenekarhoz, aminek azóta is a tagja vagyok.
Mikor határoztad el magad a letelepedésre?
Az, hogy éltvitelszerűen itt maradok, csak akkor vált bizonyossá a számomra, amikor megismerkedtem életem szerelmével, aki azóta immár a feleségem, akit magyar nevén Aliznak hívnak. Ő egyébként kínai származású, éppen ezért elég kézenfekvő volt, hogy itt kezdjük el a közös életünket. Aliz szintén zenész, zongoratanárként dolgozott, egészen addig, amíg a világjárvány be nem kavart és az intézmény végleg be nem zárt.
Mitől vált Kína szerethetővé a számodra?
Az élet Kínában nagyon kalandos, tele van váratlan helyzetekkel és meglepő szituációkkal, a dolgok ritkán haladnak terv szerint. A külföldiek nagy része a többi külföldivel tölti szabadidejének legnagyobb részét, főleg nyelvi és kulturális okokból. Ebből a szempontból az itteni élet kifejezetten hasonló az otthonihoz: kocsmázás, moziba járás, házibulik és alkalmanként túrázás. Így ismertem meg a feleségemet is, egy hozzám hasonló külföldin keresztül, aki Angliából jött és angoltanárként dolgozik itt. Mindketten tagjai voltak egy amatőr zenekarnak, ahol Aliz énekelt. A tartomány – amiben Guiyang található, ahol mi is élünk – összterülete valamivel nagyobb, mint Magyarország és lakossága körülbelül 30 millió. Iparilag és gazdaságilag kevésbé fejlett, de természeti látnivalókban viszont annál gyönyörűbb. Ez tette számomra szerethetővé ezt a helyet. Kijelenthetem, hogy viszonylag hamar hozzászoktam ehhez az élethez, bár az is tény, hogy vannak dolgok, amiket sosem tudnék megszeretni. Guiyangra különben kisebb városként tekintenek, hiszen a külterületekkel együtt sem lakják 10 millióan.
Milyen életvitelbeni különbségeket emelnél ki?
Étterembe járni például sokkal olcsóbb, mint otthon, de ételt rendelni is egyszerűbb. A helyi, meglehetősen csípős finomságokat kifejezetten kedvelem. Viszont ízletes kenyeret szinte lehetetlen találni és ha rá is akad az ember, az bizony nem lesz olcsó, mivel a kenyér alapjáraton nem része a kínai étrendnek. (éppen ezért nekem nem is igazán a magyar konyha, hanem sokkal inkább egy jó szendvics az, ami gyakran hiányzik.) Az emberek sokkal nyugodtabbak, lazábbak és nyitottabbak. Ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy időnként nem kerülget a honvágy, mert kerülget. (főleg miután elfogy a pálinkám, mert akkor már tényleg nem marad semmi, ami az otthonra emlékeztet). Szerencsére én megtehetem, hogy évente és/vagy másfél évente egyszer hazalátogatok.
Milyen nehézségekbe ütközöl/ütköztél eddig?
A legnagyobb nehézséget mindig az okozza, hogy a bevételem nem állandó és nem stabil. Annak ellenére, hogy Kínában a legkülönbözőbb eseményekre, esküvőkre, bevásárlóközpontok megnyitóira, céges rendezvényekre, autókereskedés nyílt napjára rendszerint varieté show-t szerveznek, ahol általában bűvészek, táncosok, énekesek, modellek, zenészek lépnek fel, az előadások között pedig a közönség bevonásával játékokat játszanak és/vagy szóróajándékokat osztanak mégsem mondhaom azt, hogy a muzsikálásból mindig meglehet élni. Alapesetben igen, erre azonban nem érdemes bazirozni. Ezt jól bizonyítja a Vuhanban kirobbant járvány is, amiből pandémia lett. Vagyis gyakorlatilag bármikor munaknélkül maradhatok és mivel az angol nem az anyanyelvem és nincs diplomám, más munkát hivatalosan még, ha akarnék sem kaphatnék itt.
Hogyan hatott rátok a világjárvány?
Kínára szerencsére jellemző, hogy olyan lakóövezeteket épít, amelyek közül kevés nyílik konkrétan az utcára, ez aztán a koronavírus-járvány terjedésének megfékezésében kifejezetten jól jött. Minden lakóövezetet külön lezártak, csak az ottlakókat engedtek be és csak és kizálóag lázmérés után. Ezek az övezetek rendszerint rendelkeznek kiboltokkal is, ami nagyban hozzásegített bennünket ahhoz, hogy a szociális érintkezést a minimálisra csökkentsük. A maszk viselete természetesen itt is mindig minden esetben kötelező volt. Az első egy hónap félelmetesnek és ijesztőnek bizonyult. Az élet teljesen megállt. Mi pedig végleg munkanélkül maradtunk. Arra viszont külön ügyeltünk, hogy fizikailag és mentálisan is mind a ketten egészségesen vészeljük át ezt az időszakot, ami a sok-sok rémhír és álhír még inkább beárnyékolt. Aztán, amikor február végén megnyitottak a boltok és az éttermek, – ahol az első 4-5 hétben folyamatos volt a lázmérés – egy kicsit megnyugodtunk. A korlátozások nagy részét április közepén ugyan feloldották, ennek ellenére akadnak olyan intézmények, létesítmények és egységek, akik még mindig nem indultak újra.
És végül milyen céljaitok és terveitek vannak a jövőre nézve?
Annak ellenére, hogy csodálatosan és jól megélünk itt, a családalapítást Magyarországon, azon belül pedig természetesen származásomból adódóan Szegeden tervezzük. A világjárvány kirobbanása előtt úgy volt, minderre már az idei évben sor kerül. Mindketten a Szegedi Tudományegyetemen kezdtük volna meg (újra) tanulmányainkat, ám ez 2020-ban már biztosan nem valósul meg. A Chongqingi magyar konzulátusról (aminek hatásköre alá mi is tartozunk) egyébként több alkalommal megkerestek és felajánlották, hogy segítenek hazajutni, de feleségemnek pont a koronavírus-járvány miatt nem sikerült házastársi vízumot szereznie én pedig értelemszerűen nem akartam magára hagyni. Azt reméljük, hogy ez az aggodalmas és alkalmanként idegeskedő, unalomban átvészelt helyzet, mihamarabb teljesen rendeződik majd a világban és, ha nem is a nyár végén, de legalább karácsony előtt véglegesen Szegedre költözhetünk!
