Hirdetés
Hirdetés
7.8 C
Szeged
2021, március 5., péntek

Hirdetés
Hirdetés
Kezdőlap Blog (e)Mese blog, 2020.06.11. It is not always about winning, it is about...

(e)Mese blog, 2020.06.11. It is not always about winning, it is about crossing the finish line.

Finish what you start – többek között ez fogadott a mai napi Facebook görgetési ujjgyakorlataimban. Napok óta azon gondolkodom, megírjam-e, ami a fejemben van. Van-e értelme írni a határok felismeréséről, a korlátok átlépéséről, a képességeink újradefiniálásáról. Valószínűleg igen, ezért jöhet velem szembe újra meg újra a téma, hiába próbálom elhessegetni.

Nem vagyok kitartó. Éppenséggel ez az egyik legnagyobb gyengeségem, sajnos. Nagyon gyorsan belelkesedek új dolgok iránt, amiben meglátom az értelmet. Azonnal továbbgondolom, átalakítom és már látom is a végét, mi minden sülhet ki belőle. De a köztes lépeseket megspórolom, sőt egyenesen időpazarlásnak élem meg. Így pedig sajnos gyakran megesik, hogy a kezdeti lépések után elfogy a munícióm, feladom, de már hatalmába is kerített, magával ragadott az újabb felismerés, a lelkesedés következő, felcsapó hulláma. Az a baj, hogy mondhatni úszom az árral.


Hosszú évek óta azt érzem, hogy a víz alatt vagyok. A hangok tompán, lelassulva és mélyen érnek el hozzám, mint a lassított felvétel. Nem látok tisztán. Időről időre felrúgom én magam a felszínre, megtöltöm a tüdőmet éppen annyi levegőkorttyal, ami a túléléshez feltétlenül szükséges. Épp hogy elég, mégis szétszakítja a tüdőm. Mintha víz menne az orromba, kaparja és marja a torkomat is. Ez csak vegetálás. Ilyen lelkiállapotban nem csoda, ha belekapok mindenbe, mint a fuldokló a segítő karba, de ahelyett, hogy megmentene, csalfán magamra hagy, vagy én húzom be őt a mélybe.


Temetett már be az ár, voltam én már a legmélyén is, nem hiszem, hogy az a baj, hogy nem néztem volna vele teljesen szembe. De az is biztos, hogy makacsul nem akartam tudomást venni a nehezékekről, amelyeket én kötöttem magamra. Ólomsúlyúak, mint a kövek, magukkal húznak, nincs mese. Amik el nem fogadom ezen részeimet is, mert már azzá váltak, ők én vagyok és én ők, addig fogalmam sincs a súlyukról sem.
Ezek a súlyok például a gyengeségeim, a be nem ismert ambícióim, vagy vágyaim, mindazok, amelyek rejtegetek magam elől, mint a gyűjtögető a zsákmányát, melyet csak este, lámpafénynél nézeget egy kicsit, óvatosan, nehogy más meglássa. Az egész világ látja szánalmas kis titkát, míg ő azt hiszi, tökéletesen eltakarja maskarája.

Már dolgozom rajta. És ahelyett, hogy szégyellném-mert, amíg nem fogadtam el jogos létezését, szégyelltem, bizony!-határozottan felemel a beismerés. Sőt! Boldogságot ad, felment, mert többé nem kell jobbnak tettetnem magam, mint amilyen vagyok.

Az elmúlt tíz évben különféle intenzitásban, de az életem részéve vált a sport. Volt itt minden, zumba, pilates, jóga, különféle fintesztermi órák, úszás. De ami a legnagyobb szerelmemmé vált, az a balett és most újabban: a futás. Nekem, aki 4-est kapott testnevelésből év végén. Ki kap 4-est testnevelésből egyáltalán?? Aki nem tud felmászni a kötél tetejéig, aki nem tud x métert távolugrani, aki lassabban fut, vagy nem tud akkora szekrényt ugrani. Így-így. A készségtárgyakból való osztályozást eltörölném.

Fizikálisan mindig gyengének tartottam magam. Felnőttkoromban sportolni kezdtem, de nem voltak illúzióim magammal kapcsolatban. Láttam ugyan, hogy kitartó munkával változást tudok elérni, erőnlétben és formában egyaránt, de egy idő után azt vettem észre, hogy a mozgást az örömért végzem. Nem a cél lebegett a szemem előtt, hanem feloldódtam az adott pillanatban. Olyan hihetetlen mennyiségű boldogsághormont szabadít fel bennem a mozgás öröme, hogy azt érzem, fel tudnék emelkedni az égig. Nem energiát vesz el és fáradtságot okoz, hanem feltölti az életöröm készleteim. Kicsattanok.
Most kezdtem el futni, 2 hete. A távolság, melyet megteszek, a futottak még kategóriába esik, de nem bánom. Számomra ugyanis egyenesen döbbenetes a felismerés, hogy mire képes a testem! Sokkal többre, mint amit hittem volna róla. Ott, ahol korábban már rég feladtam volna, rejtett tartalékokhoz nyúl, lábaim automatikusan teszik a dolgukat, nem gondolkodok, eggyé válok a mozdulattal. Csak én vagyok, a levegő, amit beszívok az orromon, a lábaim, amelyek futnak és a talaj a lábam alatt.

Hol volt eddig ez a rejtett erő? Lehet, hogy sokkal, de sokkal többre vagyok képes, mint az valaha is hittem? S ha ez nálam így van, akkor ez bárkire ugyanúgy igaz lehet. Bármi, ami kibillent a megszokott mederből, ami a komfortzónádon kívül esik, megadhatja ezt az érzést!

De hiszem, hogy nem konok, megkeseredett szívósággal kell kutatnunk korlátainkat, hogy áterőszakoljuk magunkat a határvonalainkon. Sokkal inkább játékkal, gyermeki önfeledtséggel, derűvel és örömmel tanácsos tesztelni a világot, mert még magunkat is jól meglephetjük a végeredménnyel.

Szalma Emese

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Legfrissebb

- Hirdetés -