„-Nagymama, hogyan viseljem el a fájdalmat?
– A kezeiddel kedvesem. Ha az elméddel próbálod meg, akkor a kín még erősebb lesz.
– A kezeimmel, Nagymama?
– Igen, igen. A kezünk a lelkünk antennája. Ha varrásra, főzésre, festésre, a föld érintésére használod őket, vagy ahogy a földbe fúrod őket, a gondoskodás jelzéseit küldik a legbensőbb lényedhez és a lelked megnyugszik. Így nem kell több fájdalmat keltenie, hogy odafigyelj rá.
– Tényleg olyan fontosak a kezek?
– Igen, lányom. Gondolj a csecsemőkre: az érintés útján ismerkednek meg a világgal. Amikor öreg kezekre tekintesz, többet mondanak el tulajdonosukról, mint bármely más testrésze. Minden, amit kézzel készítünk, szívből készül, mert a kezünk és a szívünk egységben vannak.
– A kezeim, Nagymama… milyen régen használtam őket ilyesmire!
– Kezdd el használni őket Lányom, kezdj el alkotni velük és minden átalakul benned. A fájdalom nem fog eltűnni, de a legszebb műalkotássá válik és onnantól kezdve nem fog fájdalmat okozni. Mégpedig azért, mert képes leszel megalkotni a saját, legbensőbb lényedet.”
A fenti szöveg ismét Elena Bernabé tollából származik. Ezen megint elméláztam, ugyanis átéreztem igazságát. Legalábbis azt a részét, ami az én életemet érinti.
Nagyon fontosnak tartom az alkotás folyamát, ha kreatív energiáinkat szolgálatunkba állítjuk. Ha ezeket a teremtő energiákat elfojtjuk, olyan blokkokat okozhatunk az életünkben, melyek testi gátakat hoznak létre. Újra és újra futhatjuk ugyanazokat a köröket a mókuskerékben, tapogathatjuk a fájó, becsomósodott, tokosodott izom- és ínkorlátokat, de azok makacsul a helyükön maradnak, nem fognak kisimulni a lelki masszázstól. Úgy vélem, szembe kell néznünk azzal, hogy teremtésre, nem pedig rombolásra teremtettünk.
Nem kell nagy dolgokra gondolni. Azok, akik örömüket lelik a sütés-főzés-táplálás szentháromságában, a barkácsolásban, kerti virágültetésben, az elektronikai kütyük szét- és összeszerelésében, a legózásban, mindenki, aki épít és alkot, átélheti ezt.
A legjobb fizikális síkon megélni az alkotás örömét, gondoljunk csak arra, a családalapítás milyen pozitív testi érzetekkel jár együtt. Ha fizikai síkon teremtünk, arra már ráépülhet a gondolati alkotás. De ha hiányoznak az alapok és a gondolatcsírák nem tudnak elég mélyen gyökerezni a földben, nem épülhet meg a következő emelet sem.
Egyszerűen csak legyünk önfeledtek a játékban és az alkotásban.
Tele van a Facebook megmondóemberekkel, életbölcseletekkel, motivációs szakemberekkel, coach-ok, terapeuták ajánlatával. Egyszer bosszankodom rajtuk, másszor, nyilván tartalomtól függően, elgondolkodom rajtuk. Különösen a rövid, néhány soros bölcsességeken szoktam kiakadni. Túltolt, harsány színekkel felturbózott háttér előtt néhány mondat oldja meg a világ, de legalábbis az olvasó fájdalmát. Olyanok például, mint ez: ’Az élet akkor szép, ha tele van kihívással.’, vagy ’Ami nem öl meg, erősebbé tesz.’
Rengeteg ember tetszését elnyerik ugyanakkor ezek a tartalmak, mindennap találkozom ilyen jellegű megosztásokkal.
Egy volt kollégám hitvallása jut ugyanakkor az eszember, amivel akkoriban nagyon nem értettem egyet, miszerint ’Ha valamit nem tudsz megállítani, akkor állj mellé!’
Most saját bőrömön érzem igazságát! Ahelyett, hogy a megváltoztathatatlan ellen küzdenék, egyszerűen elfogadom és magam is élek vele.
Ismeritek a bullshit generátort? Ha nem, nézzetek utána, megéri. A generátor apropóján ugyanis magam is életbölcseletek gyártásába kezdtem és azt is elfogadtam, hogy határozottan élvezem. Igyekszem mindennap alkotni, hogy senki se maradjon napi (bölcselet) betevő nélkül.
Kérlek, fogadjátok szeretettel az alábbiakat, csak nektek, csak most:
Szalma Emese
