Az első futballhoz köthető emlékeim azok olyan öt-hat éves koromra tehetők vissza. Fekete-fehér tévé, édesapám és egy üveg sör. Ezt követte alsós koromban a mezítlábas, egymás ellen való játék az udvaron, a szépen egyenletesre nyírt zöld füvön. Az unokatesóim ellen folytatott harc a kiaszfaltozott utcán, majd egy-két kispályás – általában szerb – focimeccs. Aztán jöttek a kávézókban végig sörözött EB-k és BL-ek a srácokkal… hát így lettem a játék szerelmese.
Nincs kedvenc csapatom, nem ismerem a pályán rohangáló nagy neveket, nem követem az életüket és a sorsukat, egyszerűen csak nézem őket és szurkolok. Pont úgy, ahogy apa tanította gyerekkoromban szombat délutánonként a tévé előtt ülve. Csendben, egy pohár kesernyés itallal a kézben. Nem értettem, hogy mi az a les, hogy miért hosszabbítanak, azt sem tudtam, hogy a hátvédnek mi a dolga, egyszerűen csak ültem mellette és néztem a gyepet, meg a rajta futkározó, minden szempontból színes fickókat. És, ha már színek: először pont így, színeket megkülönböztetve szurkoltam egy-egy csapatnak. Aztán, ahogy idősödtem már nemzetiségeket megkülönböztetve szorítottam a pályán levőkért. Majd megismertem egy-két nagyágyút az internetről és onnantól kezdve: hajrá Modrić!
Mindig is volt ebben a sportban valami különleges, valami magához láncoló, amire azt mondtam, hogy nem baj, hogy 90 percig tart, végig ülöm. Talán apa személye, türelme és szakértelme, (mert, hogy ő aztán vágja, hogy ki kicsoda, meg honnan származik és miért pont abban a csapatban, miért pont úgy rúgja és mennyiért…nem is értem..) talán csak az emlékek, talán az együtt töltött, békés idő az, amit a tudatalattim ennyire erősen a focihoz kapcsol. Ehhez csatlakozik az aranysárga piskóta illata, a botmixer zaja és a tepsikkel való csörtögés, amit anyu rendszerint a legfontosabb pillanatokban vitt véghez a konyhabán, miközben mi próbáltuk a nappaliban élvezni a mérkőzést. Ugyanis ő ez idő alatt rendszerint sütött, nem szereti a focit. Nem köti le, nem érdekli, unja. Ezért inkább még ma is, 90 percben süt vagy főz. De nem ül le és nem nézi. Mondjuk talán azért utálja ennyire, mert, amikor az öcsém épp kibújni kívánt, apa egy meccsre indult játékosként, – mert, hogy ő maga is focizott a húszas éveiben – anya pedig erre csak annyit mondott: „Attila, ha most megpróbálsz elmenni erre a meccsre”… természetesen otthont maradt, a tesóm pedig nem sokkal később egészségesen a világra is jött.
Szóval van egy megmagyarázhatatlan kötődésem a labdarúgáshoz, ami valószínűleg az édesapám személyéhez köthető. Aminek az eredménye gyakran az, hogy olyan srácokkal ismerkedek meg, akik erősen kapcsolódnak ehhez a sporthoz. Persze azzal, hogy egy kicsit is konyítok mindehhez, más területen tevékenykedőknél is sikerült már nőként bevágódni. Mert, hogy a focit azt úgy nagyjából minden férfi, kortól, nemtől függetlenül szereti.
Kockás ingbe, fehér gatyába, papucsba, farmerba, fekete pólóban, sörrel a kézben, szotyizgatva, fonott hajú kislányokkal és mini mezben szurkoló kisfiúkkal vagy anélkül, feleségekkel és/vagy barátnőkkel karöltve üvöltik hogy HAJRÁ SZEGED! Legalábbis a Napfény Városában így megy ez. Családok, szerelmes párok, haveri társaságok, akiknek a szíve másfél órán át egy több, mint tíz fős csapatért dobog, akik az elmúlt időszakban nem teljesítettek túl jól, de tegnap megmutatták, hogy mire is képesek. Megmutatták, hogy tudnak, ha akarnak, hogy a sokszínűség, ami jellemzi őket képes a jóra. Hogy megéri szegediként Szegednek szurkolni. A Szeged-Csanád GA tegnap bebizonyította: megy ez, csak akarni kell.
Nekem meg közben mindvégig csak az apukám járt az eszembe, hogy mennyire büszke lenne, ha látná, hogy forró naciban, tornacipőben, összefogott hajjal, a nekem adott felsőjével a nyakamban, sörrel a kezemben, torkom szakadtából üvöltök és ordítom, hogy HAJRÁ SZEGED! Ösztönből.
