Hazaértünk, pontosabban vissza, Angliába. 2 és fél hét 30 fokot meghaladó, forró magyarországi nyaralás után visszabillenni a 17 fokba finoman szólva is kihívás volt. Utáltam. Szakadt az eső, hideg volt és minden benyomás, ami otthon, Magyarországon ért egész egyszerűen semmivé vált, elillant a hűvös levegőn. Pedig jócskán ért benyomás. Mintha egy másik világban lettem volna 3 hétig. Nyár, meleg, semmi felelősség, szabadság…mint a filmekben. Kár, hogy már nem vagyok tini, hogy gondolkodás nélkül belevesszek a fiatalság gondtalanságába. Vagy gondatlanságába. Ennek ellenére probléma nélkül sikerült igazodnom az otthoni szabályokhoz.
Döbbenetes volt számomra, hogy Magyarországon mennyire máshogy alakulnak a maszkviselésre, távolságtartásra vonatkozó szabályok. Pontosabban a szabályok nagyon hasonlók az angol rendszerhez, ám az emberek reagálása ezekre némileg eltér. Állakra letolt, finom kecskeszakállként billegő, önálló életet élő, vagy orr alá mintegy bocsánatkérésszerűen lehúzott maszkok annyira természetesek, hogy az a kakukktojás és arra néznek furán, aki azt előírásszerűen viseli. Aláírom, hogy 30 fokos melegben simán azt érzi az ember, hogy megfullad a szájkosár alatt. Merthogy sokan úgy tekintenek a maszkokra. Van, aki szerint ez egy behódoló jelkép, és már csak azért se, ellenállás jeleként büszkén nem hordja.
Otthon mindenkinek van egy teóriája a vírusról. Mi a hogyan szoptassunk, hogyan neveljünk gyereket és a laboratóriumban kifejlesztett, sötét háttérhatalmak által szándékosan terjesztett vírus- és egyéb ideológiák buzgó termelői vagyunk. Ennyi vírus szkeptikussal egy rakáson én még nem találkoztam. Tény, Angliában néhány hónapon keresztül a családomon kívül maximum csak a helyi kisbolt eladóival találkoztam, szóval nekem, mint az újszülöttnek minden vicc új. Valószínűleg, csak nem jó körökben mozogtam. (És nem, nem akarok állást foglalni a témában, hogy honnan jön a vírus, mik a hatalmasok szándékai, vagy hogyan vagyunk irányítva.)
Nagyon-nagyon furcsa volt, hogy Magyarországon az élelmiszerboltokban, a fagyiárus előtt, a tömegközlekedési eszközökön az emberek nem tartanak egymástól semmilyen távolságot. Mikor eldöntöttük, hogy hazautazunk nyár végén, sokat hezitáltunk, hogy menjünk biztosra, hogy nehogy mi vigyünk haza fertőzést. A két negatív teszt mellett, kézfertőtlenítővel, rengeteg orvosi maszkkal készültünk.
Az Angliát Franciaországgal összekötő alagúton, a vonatban ezúttal tilos volt a kiszállás, nem hagyhattad el a járművet, hogy ezzel is csökkentsd az esélyt a másokkal való találkozásra. Nyugat-Európában azon a hétvégén 37 fok volt, ha jól emlékszem. A vonatút kb 25 perces, addig nem jár az autó motorja, így nincs légkondi sem. Az ablakot leengedheted maximum félárbocra. Könnyen elképzelhető, hogy éreztük magunkat. A német szálláson a reggeliztetés során külön bejárat volt a betérő és kijárat a távozó vendégeknek, az étkezőkben kötelező volt a maszk viselése. Természetesen evés közben azt levehetted. De aki a sorok között anélkül kolbászolt, arra rászólt a személyzet. Angliában, az út menti megállókban, benzinkutakon, gyorséttermekben sárga-fekete csíkos, földre ragasztott matricákkal terelgették (volna) az embereket jobbra, vagy balra.
Magyarországon, éttermekben, cukrászdákban, kávézókban a személyzeten és a vendégeken sem mindig volt maszk. Nyilván, étkezni maszkban lehetetlen, a rendelés felvétele alatt pedig, ahogy fentebb írtam, finoman lebegtek a maszkok állakon, orr alatt. Terelő kordonokat, matricákat otthon is láttam, maximum arra voltak jók, hogy jól összezavarják vele népet. A hivatalokban kissé más volt a helyzet. A várakozó tömeg hősiesen, de türelmetlenül, izzadva viselte a maszkot a légkondícionálót nem használó helyeken is. Cserébe frusztrációját hivatalos panasszal enyhítette, sérelmezve, hogy a hivatalnokok miért nem viselnek maszkot napi 8-10 órában.
Megmondom őszintén, beleszoktam a helyzetbe. Habár orrot takarva hordtam a maszkot, mindenhol, ahol az elő volt írva, egy idő után, mivel az alternatív valóság begyűrűzött a hétköznapjaimba, azt vettem észre, hogy sokkal lazább vagyok. Valóságos felüdülés, igazi nyaralás volt ez a lelkemnek. Magyarországon nem vettem észre, hogy vírusveszély van. Majdnem ugyanúgy, ismétlem, majdnem ugyanúgy élték napjaikat az emberek-legalábbis úgy tűnt-mint előtte.
Mélységesen lelombozott viszont, amit hallottam, hogy mennyien vesztették el a munkájukat, küldtek fizetetlen szabadságra, vállalkozók mentek csődbe, magukkal rántva a másikat és alkalmazottaikat. Szerencsésnek mondhatom magunkat, hogy választott országunkban az állam a munkaadó ás munkáltató hóna alá nyúlva, hónapokig fizette-fizeti az alkalmazottak munkabérének 80%-át. És a fogcsikorgatós rugalmasság, amit elvárnak a munkáltatótól a munkaidő tekintetében is jócskán megkönnyítette az életem.
És még csak most jön a második hullám, olvasom. Külföldről behurcolva (hogyan, ha 2 kötelező, negatív teszt ellenében léphette át az egyszeri ember a határt?), bulikban terjesztve (de nem koncerteken!) adjuk át egymásnak a vírust Magyarországon. Mi, külföldi magyarok már biztos nem, hiszen elsejétől külföldön végzett PCR tesztet nem fogadnak el a magyar hatóságok, kötelező a karantén. Csak és kizárólag a jó magyar teszt, önköltségen a biztos. Aki eddig nem ment nyaralni, az így járt. De milyen megnyugtató, hogy a csehek, lengyelek és szlovákok bejöhetnek az országba és egy negatív teszt nekik elégséges.
Legutóbbi bejegyzésem sok visszajelzést generált, aminek nagyon örültem:
Darázsfészekbe nyúltam viszont, még szerencse, hogy a személyesen nekem reagálók mind nagyon tapintatosak voltak, ezt köszönöm. Habár rettentő kritikus vagyok, ha visszanyal a fagyi, az nekem is fáj. Igen, több mindent kritizálok, ami nem tetszik és magyar szokás, összehasonlítva más, külföldi tapasztalásokkal. Elismerem, hogy ez bántó tud lenni az otthonmaradottaknak. De ettől függetlenül én sem tudom levetközni a magyarságomat, és nekem, a saját bőrömöm érezve, megélve ezek ugyanúgy hatnak.
Köszönöm viszont azoknak, akik megvédték Magyarországot és Szegedet, felhozván a példát, hogy itt is tud barátságos és szívélyes lenni a kiszolgálás, vendéglátás (és igen, ilyet szerencsére mi is tapasztaltunk), a lerobbant autóhoz itt is ugranak segíteni ismeretlen jószándékúak. Köszönöm annak is, aki megírta, hogy nem (csak) Magyarországgal van a baj (ha baj van), hanem velem is, aki kivándorlóként nem találja a helyét. Aki azt írta, hogy dönteni kell, azt felelőséggel vállalni, élvezni a döntés eredményét és a többit hátrahagyni.
Habár nem mindenben értünk egyet, elgondolkodtam ellentétes véleményeken, pedig az elején el akartam tolni magamtól. Egymás tükrei vagyunk, akik a hamisat, rútat ugyanúgy megmutatják mint a kellemest, az igazat, vagy szépet. Mindemellett a közelmúltban tanultam meg igazán értékelni és élvezni az életet, úgy, ahogy van, annak minden felemásságával, vagy bájos bicebócaságával. Erre is meg kell érni, és folyamatosan újratanulni, függetlenül attól, éppen melyik országban él az ember.
Szalma Emese
