Hazaértünk. Senki sem ellenőrzött minket az osztrák határon, konkrétan üres volt a határátkelőhely. A csavar a történetben ott van, hogy autóval érkeztünk zöld jelzésű országból a magyar határra, ám a kiindulási országunk sárga jelzésű. Mindez senkit sem érdekel. Csak és kizárólag a repülővel érkező, sárga jelzésű országból beutazókat ellenenőrzik a magyar határon. Nem, nem igazságos és még csak nem is logikus. Magyarországra sárga jelzésű országból kiindulva, de zöld jelzésűn áthaladva autóval gond nélkül, ellenőrzés nélkül beutazhatsz. Ha repülni vágysz (és lássuk be, Angliából ez jóval gyorsabb utazási forma, mint az autós), 2 negatív teszt nélkül karanténba kényszerülsz.
Korábbi blogomban már írtam ennek kálváriájáról.
Mi az utóbbi 5 évben mindig autóval utaztunk Magyarországra, így „örömmel” értesültünk, hogy az autós forgalmat senki sem ellenőrzi. Örömmel, ugyanakkor döbbent értetlenséggel. Ugyanis ebben így semmi logika nincsen.
Nagyon sok külföldön élő magyar család mondott le az idei családlátogatásról a vírushelyzet miatt. Nem sokan vállalják szívesen a cécót, 2 negatív tesztet beszerezni, 2 napos különbséggel, az utazás megkezdése előtt, 5 napon belül, az egész családnak. De ilyen az élet ugyebár és jelenleg azt kell megakadályozni, hogy külföldről Magyarországra a fenekükön megmarani nem bíró beutazók behurcolják a vírust. Legalábbis, ha jól értelmezem a jelenlegi szituációt, ez most az érvényben lévő hivatalos kommunikáció. Mindegy is.
Augusztus elsejétől a Magyarországra hazaérkező turista/családlátogató magyar állampolgár maga kell, hogy állja a koronavírus tesztet, ami körülbelül 30000 Ft/fő. Ne utazgassunk itt kérem a világba, ennek itt ma ára van. Ha külföldön élsz, felveszel egy olyan, itthoniak számára idegesítő szokást, hogy elkezdesz hasonlítgatni. Természetesen ennek én is áldozatul esek: Legjobb tudomásom szerint Angliában nem csak az angol, de minden más állampolgárságú személy számára ingyenes a koronavírus teszt. Ráadásul azoknak is, akik Angliában élő rokonaikat látogatják meg 1-2 hétre, majd utána hazautaznának hazájukba. Nem kell egészségbiztosítással rendelkezniük, vagy adót fiztniük ahhoz, hogy leteszteljék őket, ingyenesen. Rákontrázok, még csak tüneteiknek sem kell lenniük, bemondásra, tünetmentesen is letesztelik őket. A hanyatló nyugat csúnya vadhajtása ez.
Itthon vagyunk. 2 nap alatt bekebelezett az ország. Beszippantott, megrágott és már réges-rég emésztődöm. Nagyszerű itthon lenni, főni a levemben ebben a hőségben, gyorsan hozzászoktam, sztoikus nyugalommal tűröm. Simogatja a lelkemet a mozdulatlan forróság, pórusaimból párolog a beletörődő izzadt passzivitás. Ahhoz még nem szoktam hozzá, hogy újra beálljak a túlélő versenybe. Ahol vagy felveszed a ritmust, vagy bedarál a tömeg, amely nem tűr botlást. Itt még mindenki azt a meccset játssza, amit játszott, mikor elmentem. Nincsenek csapatok, mindenki egyéniben nyomja. Néha összeállnak kisebb érdekcsoportok, de alapvetően a maga érdekét tartja mindenki szem előtt. És ugyan miért ne tenné, más nem fogja megtenni helyette. Ha nem tudsz a másikra rákontrázni, überelni, nagyobbat villantani, senki nem fog tapsolni. Még csak meg sem állnak. Az úton az autós nem lassít a gyalogosnak, a boltban a pénztáros rátolja a következő vásárló áruját a tiédre, a szolgáltató a vendégnek tesz szívességet és így tovább.
2 nap alatt hangosabb lettem a boltban, nem mosolygok és nem sétafikálok, haladok, mert az idő pénz és senkinek nincs ideje a másik nyomorára. Ha nem mentem volna el, most ezt észre sem venném, természetes része lenne az életemnek. De mindezt a mentalitást már magammal vittem, levetkőzni nem tudom, beleégett a személyiségembe. Én külföldön a bizalmatlan kelet-európai vagyok, aki mindenben azt lesi, vajon a másiknak mi lehet a hátsó szándéka. Aki sosem kapcsol ki, túlélő valóságshow szereplő. És hálás minden más tapasztalásért. A lelassulásért, az orvosért, aki megkérdezi, hogy jó lesz-e a felajánlott terápia és nemcsak húsdarabként kezeli a beteget. Hálás a lehetőségért, hogy ha panaszt tesz, azt meghallgatják, reagálnak rá és a kedvét keresik.
Nem, nincs kolbászból a kerítés és sok minden nem tetszik ott, külföldön sem. Meghasonlok magammal, mert a jó oldalát élvezem, ugyanakkor dacosan kritizálom ostoba oldalát, bezzeg-magyarságom példáját emlegetve. Sosem lesz már semmi a régi, sosem leszek az, aki voltam. És vagyunk így ezren és tízezren, külföldön élő magyarok, akik sehol sincsenek már igazán otthon, nincsenek elég távol, ugyanakkor elég közel a hazához.
Én azt a megkérdőjelezhetetlen, önazonos érzést keresem, amit akkor éltem át, amíg gyerekként itt felnőttem. A rekkenő nyarak és fagyos, havas telek érzését, aminek a gondoskodó biztonság a része volt. Amikor mindent, kritika és bíráskodás nélkül elfogadtam. Már felnőttem és nem találom a helyemet. De most hazajöttem, hogy egy szusszanásnyira megpihenjek.
Szalma Emese
