1981. augusztus 1-én, 12.01 perckor az MTV leadta az első videoklipjét, ami egy korszak kezdetét is jelentette. Ez a médiatörténeti szerzemény a “The Buggles: Video Killed the Radio Star [A videó megölte a rádiósztárt]” című dala volt. Később sokak szerint az internet megölte a videósztárt, de ez nem teljesen igaz, inkább új frontot nyitott neki.
Videoklip persze 1981 előtt is létezett csak másképp hívták, és a készítők részére korlátozottabb lehetőségek álltak rendelkezésre. Zenés kisfilmeket már a televízió megjelenése előtt is lehetett nézni, először a moziban, később külön erre a célra kifejlesztett zenegépeken. A szakirodalomban a videoklipek legkorábbi formájaként Henry Keazor és Thorsten Wübbena a korai film hangosfilmes, pontosabban hangzófilmes kísérleteit, Edison 1894/1895-ös kinetofonját, illetve a Léon Gaumont által 1902 szeptemberében bemutatott phonoscène-t nevezik meg. A korai mozi kísérletekből származtatott videoklip-ősnek az ún. soundiest, a jellemzően promóciós célzattal létrejött zenés rövidfilmeket tartják.
A poszt célja bemutatni azokat a készülékeket, amelyeken a mozin és a televízión kívül videoklipet lehetett nézni. Ezek főleg pénzbedobós zenegépek voltak, amiket általában bárokban, éttermekben, klubokban, pályaudvarokon helyezték el. Az első soundie – amelyről tudunk – 1926-ban készült és a felvétel célja a Vitaphone hangosfilmes technológiájának demonstrálása volt, vagyis nem az előadók vagy a zenei stílus népszerűsítése, illetve a dalok eladása céljából csinálták. Kezdetben a soundie-kat kizárólag a mozikban vetítették, majd 1939-től kezdve az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában kezdett kiépülni a zenegép-hálózat köréjük.
A Panoram volt az egyik legismertebb audiovizuális zenegép-típus akkoriban, amit a chicagói Mills Novelty Company dobott piacra, és rövid időn belül hatalmas sikerre tett szert. A Panoram gépben hat-nyolc darab 16 mm-es, általában három perces fekete-fehér zenés kisfilmet lehetett megnézni, de nem volt lehetőség kiválasztani a dalok sorrendjét, ezért le kellett játszatni az összeset. A lenti képen láthatjuk, hogy egy ilyen készülék teljes egészében csöves elektronikát – akkoriban még más nem lévén – , valamint egy vetítőgépet tartalmaz.
A Panoram gépek fénykora 1939‒1946-ra tehető, ez idő alatt több ezer soundie-t forgattak, amelyeken szinte minden stílus képviseltette magát. A második világháború után a televízió előretörésével ez a zenés kisfilmes forma elveszítette közönségét.
Ezután hosszú szünet következett, de 1958-ra megszületett a rövidfilmes zenegépek következő generációja. Mivel az akkori televízió kis méretű és fekete-fehér volt, ezért értelemszerűen a nagy színes képernyővel lehetett felkelteni az emberek érdeklődését. Franciaországban készült el a Scopitone nevű szerkezet, ami a Panoram technológiáján alapul, de annál lényegesen fejlettebb volt. A Scopitone-zenegép 36 zenés kisfilmet tartalmazott, és elődjével ellentétben lehetőséget biztosított a fizető nézőnek a zeneszám megválasztására, újra lejátszására, illetve a lejátszási sorrend összeállítására.
Az első gépet egy metróállomáson helyezték üzembe 1958-ban, de később főleg szórakozóhelyekre telepítették őket. A Scopitone-filmek szándékosan egzotikusak voltak, domináltak a vad színek és a bikinis lányok, tehát férfi célközönségre tervezték őket azzal a hátsó szándékkal, hogy az alkoholszint növekedésével egyre több pénzt fognak bedobálni a készülékekbe.
Az Egyesült Államokba 1964-ben érkezett a Scopitone, egy Chicagó (Tel-a-Sign) cég újratervezte a gép külsejét, de a mechanikus belső részek ugyanazok maradtak, valamint az amerikai gépben már tranzisztoros végerősítő dolgozott. A francia modellből ötszáz darab készült, állítólag sokkal megbízhatóbb volt mint amerikai társa, amiből 700-at gyártottak. A gépek belsejében (lenti kép) a 36 film körhinta szerűen helyezkedett el, és persze tartozott hozzájuk még 36 üres orsó, amire lecsévélődtek. A zeneszám kiválasztásakor a körhinta elfordul, és a megfelelő tekercs a vetítőgép elé kerül. Az amerikai kisfilmek Technicolor eljárással készültek, és még ma is ragyogóak a színek rajtuk, a franciák viszont kifakultak egy idő után.
A Scopiton gépekkel nagyjából egy időben lépett piacra Európában a Cinebox, ami egy olasz filmes zenegép volt, és Rómában az Ottico Meccanica Italiana gyártotta. 1963 tavaszán kezdték forgalmazni az amerikai piacon, még a Scopitone előtt, de soha nem volt olyan népszerű. 1965-ben a Cinebox-ot átnevezték Colorama-nak az Egyesült Államokban. 1966-ban teljesen újratervezték. 1965 nyaráig 612 film készült hozzá. A Cinebox egy három perces kisfilmet 25 centért játszott le, és 40 darabot tudott kezelni egyszerre. 1961-ben a Cinebox gépeket helyeztek el az óceánjárókon, ezek annyiban különböztek a többitől, hogy rajzfilmeket és rövidebb vígjátékokat mutattak be, és 5 darab 40 perces filmtekercs volt bennük.
A hatvanas évek végére csökkent az érdeklődés a kisfilmes zenegépek irányába, a Scopitone utolsó hivatalos filmje 1978 végén készült. Később az összes addig gyártott zenés kisfilmet kiadták DVD-n, és java részük ma is elérhető a YouTube videómegosztó oldalon, mint például a lenti Neil Sedaka produkció.
A gépek teljes kihalása után is forgattak még un. Scopiton stílusú videoklipeket. A lenti videón egy Scopitone gépet láthatunk működés közben, és természetesen fergeteges klip fut rajta.
A videoklip hivatalos megszületése után is volt egy videó-zenegépes próbálkozás, a Pioneer féle Laser Juke, amely 8 hüvelykes LaserDisc-et játszott le egy automata váltó mechanizmussal. A Pioneer 1990 körül vezette be, és a készülék 10 lemezt tudott kezelni, amelyek mindegyike 10 zeneszámot (oldalanként 5) tartalmazott NTSC analóg videóval és hanggal. Mint a lenti képen is láthatjuk itt már televízió készülék csücsült a zenegép tetején.
A lemezeket általában a Pioneer-től kölcsönözték, és több mint 380 féle szerepelt a kínálatban. A rendszer legalább 2002-ig létezett. A Laser Juke nevet a Pioneer egy teljesen más Compact Disc alapú zenegép elnevezésére is használta.
Lázár Tibor
Források: wikipédia, scopitonarchive.com, filmtett.ro, uj.apertura.hu
