5:39, hétfő. Iszonyatosan lehűlt a lakás, magamra kapok egy felsőt, miközben lefőzöm a kávét és elkészítem a reggelim … a köd odakinn beborította az egész várost, ahol még néhány percig tapintani lehet a nyugalmat és a csendet. Egyedül a buszok és a villamosok zaja szűrődik be, na meg a mosógép hangja zavar meg egyszer-egyszer, amikor a benne található dob fordul. Beraktam a nyári kiskabátokat, meg a pulcsikat, hogy aztán tisztán tudjam őket a szekrénybe akasztani, úgysem lesz rájuk szükség most egy darabig, mondogatom félhangon.
A szárítón található ruhahalmazt már elpakoltam, a mosatlant meg elmosogattam. Leülök a géphez, felnyitom, megtörölgetem. (tiszta por már megint, pedig eleget van használva..) Írnom kellene valami igazán tiszteletreméltót és szerethetőt két csodálatos és nagyon szorgalmas emberről, akiket három évvel ezelőtt, három hónapnyi különbséggel, szinte ugyanazon a napon eltemettünk.
Az egyikük júliusban döntött úgy, hogy feladja a nyelőcsőrák elleni küzdelmet, a másik pedig októberben, indokolatlanul távozott: szívinfarktust kapott. Mind a ketten életszerető, derék, dolgos emberek voltak, akik nem vettették meg a szórakozást. Míg az egyikük bohémabb, addig a másik egy kicsit határozottabb volt. Mind a ketten szerettek jókat enni és beszélgetni. Sokan ismerték őket. Ők pedig jól ismerték az állatok és a növények világát, na meg az embereket. Tudták, hogy milyen galád a világ, mégis örömmel éltek benne. Hittek abban, hogy csak annyi jár nekik, amennyi megvan írva és csak addig, ameddig az valóban megvan írva. Három évvel ezelőtt azonban gyerekeket, meg unokákat maguk után hagyva a mennybe költöztek. Ez szinte biztos. Mert, ugyan követtek el baklövéseket, meg nem viselkedtek mindig erkölcsösen és szépen, de angyalszívük volt. És, mint azt tudjuk, az angyalok a mennyben élnek. Onnan nézik, hogy a Földön hogyan alakul át az élet. Onnan nézik, hogy a Földön rohangálók hogyan épülnek naggyá és hogyan válnak percek alatt láthatatlanná. Onnan nézik, hogy a Földön történő események mit hoznak ki belőlünk. Onnan néznek minket. A maguk után hagyott gyerekeket meg unokákat. És, hogy elégedettek-e? Ez egy nagyon jó kérdés. Minden bizonnyal igen, boldogok. Boldogok, bár az elvesztésükbe egy kicsit mi magunk is élve belehaltunk. Ott, akkor, amikor az utolsó maréknyi földet is rájuk dobták, belehaltunk.. Három hónapnyi különbséggel, szinte ugyanazon a napon előbb a negyven fokban, aztán meg a szakadó esőben üvöltött a fájdalom a temetőkapuk mögött. Mi pedig azt sem tudtuk mit kezdünk majd nélkülük. A tanácsaik, az öleléseik, a véleményük és a szeretetük nélkül. Azok az erős, megöregedett, arcokon végigsimuló tenyerek nélkül, amelyek képesek voltak mindig, minden helyzetben tiszták maradni. A kortól elgörbült lábak nélkül, amelyek mindig oda vitték őket, ahol éppen lenniük kellett és amelyek bennünket is oda repítettek, ahol éppen lennünk kellett. Eltemettük a humort, az anyagi biztonságot, a rengeteg tudást, tapasztalatot és vele együtt két olyan embert, akik a gyerekkorunkat meghatározva mindennél fontosabbá váltak a felnőtt életünkben. Így vált belőlük 2017-ben két, elveszített szeretetgolyó. Így vált belőlük örök és megmagyarázhatatlan emlék.
6:11, megyek kipakolom a mosógépből a ruhákat. Kimostam a nyári kiskabátokat meg a pulcsikat, tisztán teszem őket a szekrénybe, egy ideig most úgysem lesz rá szükség.
