Emlékszem amikor óvodás voltam és anyák napján József Attila Mama című versét szavaltam el anyák napján. Kis kezemben szorongatva a piros szivecskés rajzom. Végig édesanyámat néztem, nem láttam mást a teremben, csak Őt és biztos vagyok benne, hogy Ő is csak az én hangomat hallotta.
Végig arra vágytam, hogy ott legyek már az ölében, vesszek el az ölelésében, az illatában, az illatban ami csak az én anyukámnak volt. Hiszen Ő volt a legdrágább kincs az életemben, a biztos pont.
Mikor véget ért a vers repültem a karjaiba.
Még ma is érzem a pillanatot!
Emlékszem amikor lányaim az óvodában anyák napján szavaltak énekeltek és futottak hozzám, mindig elérzékenyültem, potyogó könnyeimmel öleltem magamhoz Őket néha lehet túl szorosan is.
Viszont most gondolkoztam el azon, így anyák napja előtt, hogy vajon Ők is ugyanúgy éreztek, mint én?
Valószínűleg igen lenne a válasz, ha megkérdezném.
Idén más lesz az anyák napja, sokan , mint én is már nem ölelhetem az Édeasanyám, nem ölelhetem a nagyobbik lányom, hiszen külföldön él.
A Kislányom viszont fel fog köszönteni!
Mennyire fogom tudni átérezni az Ő örömét, lelkesedését a szívemben az űrrel, hogy én ezt már nem tehetem.
Hogyan fogom fogadni a közeledését, mikor a másik gyermekem nem láthatom?
Hogyan fogadja az az anya aki most veszítette el az egyik gyermekét hogy a másik ott áll majd felköszönteni előtte, feldíszített szívvel?
Mit tehetünk amikor tudatosul bennünk, hogy visszavonhatatlanul megváltozott az életünk?
Hogyan tudunk alkalmazkodni az újfajta környezethez amiben a távol élő, elhunyt nincs jelen?
Ezek olyan veszteségeink amelyek mély nyomot hagynak a szívünkben, és többnyire egyedül nem is vagyunk képesek feldolgozni. Legyünk őszinték magunkhoz és merjünk segítséget kérni szakértőktől.
„… mert azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt…”
(J. W. James-R. Friedman)
