“Bízzatok magatokban és a másikban” – kimaxoltuk, mégsem tudtunk betelni vele – három helyszín, három beszélgetés Böjte Csabával, egy nap alatt
Azt kívánom, hogy a Tisza-mente is bocik bőgésétől legyen hangos, amelyeket azok számára hizlalunk, akiknek megbocsátani szándékozunk – hangzott el képletesen a prédikációban, amelyet “Csaba Testvér”, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója celebrált a búcsúi szentmisén Petőfitelepen, a petrozsényi Jézus Szíve Gyermekotthon lakóinak megsegítése érdekében. A tékozló fiú történetére asszociálhatunk rögtön, de a mondanivaló ugyanaz. Böjte Csaba is egy borjúval, de főképpen egy szeretettel, megbocsátással teli öleléssel várja “haza” a megtévedt bárányt. A szentmise előtt telefonon kérdeztük a ferences rendi szerzetest.
Tárcsáztuk a számot, hosszan csörgött a telefon, már kezdtük feladni, mikor megszólalt egy “Halló” a vonal másik végén. Félve tettük fel a kérdést, hogy beszélgethetünk-e valamikor, alkalmas-e az időpont? – elvileg rutinos kommunikációs készséggel rendelkezve, azt sem tudtuk, hogyan kezdjünk hozzá? A válasz azonban végtelenül egyszerű, közvetlen, barátságos volt: “Persze, hogy beszélgethetünk, bármikor, hát most is azt csináljuk nem?”
“ISTEN NEM AKAR ROSSZAT NEKÜNK”
Az utóbbi időben a szovátai gyermekotthon egyik volt neveltjének, “Mónikának” a nyilatkozataitól hangos a sajtó. Hosszasan forgattuk a szavakat a szánkban a telefonhívás előtt, gondolat gondolatot követett arra vonatkozóan, hogyan is tehetnénk fel kérdést ebben a témában? Végül csak ennyit kérdeztünk: Hogy van Csaba Testvér? Ő egy irodalmi művel szimbolizálta az érzéseit. Antoine de Saint-Exupéry, Éjszakai repülés című művét hozta fel példaként a szerzetes arra vonatkozóan, hogy ha nincs szenvedés, nincs megpróbáltatás, az öröm sem olyan értékes. “Isten nem akar rosszat nekünk.”
Honnan van ennyi lelki erő, az a végtelen szeretet és nyugalom, amely Csaba Testvérből árad és amely szinte tapintható a közelében? A válasz tőle, hogy “az evangélium mindig utat mutat és ezt az útmutatást szó szerint kell venni.” Az ő feladata az evangélium hirdetése.
“MÁR HIZLALOM A BORJÚT…”
Te is én is, mindannyian az igazságot keressük mindig, rögeszmésen kutatjuk, hogy bizonyíthassuk a saját magunk igazát. Mi magunk támadunk vagy óvunk kétségbeesetten, mindeközben a legfontosabbról feledkezünk meg. A szeretet hatalmáról. “Arról, hogy tudjunk bocsánatot kérni és tudjunk megbocsátani. Merjünk kiengesztelődni, tudjuk félre tenni a sérelmeinket, a fájdalmainkat, merjük megvendégelni egymást, egy asztalhoz ülni…már hizlalom a borjút és puszival s öleléssel várom Mónikát és ha bocsánatot kér, hát természetesen megbocsátok s megyünk tovább.”
“NE FÉLJÜNK AZ ALKOTÓ MUNKÁTÓL”
Csaba Testvér nem áll meg, nem torpan meg, nem hagy alább benne a tenni akarás, viszi a Szentlélek. Mentorprogramon dolgozik, egyfajta businessman is lehetne, bár valószínűleg ő sohasem használná magára ezt a kifejezést. Vállalkozói tanácsokat ad, brainstormingokat tart, mindezt azonban a szeretet nyelvén tolmácsolja.
A helyi vállalkozásokat serkenti, az otthon maradást támogatja. “Ne féljünk az alkotó munkától.” Egy egyszerű példát hozott fel erre vonatkozóan, az úszást a medencében. Ha valaki fél a medencében, de megtanítják úszni, beleteszi a munkát mind az oktató, mind a tanuló, az gyönyörűséges. Elmondása szerint a szellemi tőkével rendelkezők feladata, hogy mozdonyok legyenek, ne vagonok. Ne arra menjenek, amerre húzzák vagy viszik őket, hanem teremtsék meg a feltételeket, a munkalehetőséget a többieknek. Ezt már a Móra Ferenc Múzeum kilátóteraszán fejtette ki számunkra – igen, meglátogatta gyönyörű városunk Kultúrpalotáját. Meghívtuk őt és a gyermekeket is.
“PERSZE, HOGY ELMEGYÜNK…HA MÁR ILYEN KEDVESEN HÍVTAK”
Megköszönte az invitálást, kérdezett az aktuális kiállításról és ígérte a telefonban, hogy eljön. Mi pedig hittük is, meg nem is. Majd a szentmise után, a dedikálás közben elkaptunk egy fél mondatot, amelyben egy kedves úr fagyizásra invitálta a gyermekotthon lakóit a múzeumlátogatás után. Felkaptuk a fejünket a “múzeum” szóra – valóban eleget tesznek a meghívásnak? “Persze, hogy elmegyünk, megebédelünk s megyünk, ha már ilyen kedvesen hívtak.” A meghatódott mosoly mögött egy kicsit el is szégyelltük magunkat – mennyire elszoktunk már attól, hogy ereje van az ígéretnek. Nem kellenek felesleges körök, szervezkedés. Amit megígér Csaba Testvér, azt valóra is váltja. Egyszerűen, csendben, alázattal, őszinte lelkülettel.
Sokszor hangzik el prédikációiban, közvetítve az evangéliumi tanítást, bátorítást, hogy “Ne féljetek, bízzatok. Bízzatok magatokban és a másikban.” Történhet akármi, Isten nem adja fel, hisz “Isten selejtet nem teremt.”
Milyen jó lenne minden este azzal lezárni a napot, hogy merjük kérni a csodát és minden egyes napot ezzel az egy gondolatsorral indítani, hogy “Az élet szép. Az élet jó. Élni érdemes.”
