…és én pont így imádom. Itt a házasság hete és a k̶o̶n̶z̶u̶m̶i̶d̶i̶o̶t̶i̶z̶m̶u̶s̶ ̶c̶s̶ú̶c̶s̶a̶ Valentin nap, én meg pont azon ritka, utolsó mohikánok egyike vagyok, akik még szentül hisznek a férfi – nő szerelem, házasság, családalapítás, gyereknevelés, együttmegöregedés műfajaiban. Naná, hogy adta magát, hogy erről írjak az e heti blogomban. Neki is láttam, amikor a feleségemtől kaptam egy üzenetet, benne Dragomán György egyik, mára klasszikussá vált agymenésével.
Elolvastam (újra) és annyira megtetszett (újra), hogy úgy döntöttem, blogolás helyett a három gyönyörű szerelmemmel, a feleségemmel és a két kislányommal töltöm a vasárnap délután hátralévő részét, a posztban pedig megosztom a József Attila-díjas író kedden, a Facebook oldalán közzétett szösszenetét. Nem vagyok egy kifejezett Dragomán-fan, sőt, a közéleti megnyilvánulásai néha abszolút Kisházi Sanyi inkompatibilisek, de ebben benne van minden, amit a házasságról tudnod kell. A szerző ezt írta a saját tárcájáról: “Kissé túltolt indulattal írtam pár évvel ezelőtt, aztán valahogy klasszikussá vált, annyira, hogy esküvőkön szoktak belőle idézni, annak ellenére, hogy nem tudom mennyire fest rózsás képet arról a bonyolultan szenvedélyes és teljességgel irracionális küzdelemről amit két ember hosszútávú együttélése jelent.”
Szerintem zseniális sorok, akkor is, ha még csak kerülget a házasság kósza gondolata és akkor is, ha már fejest ugrottál életed legnagyobb extrém sport eseményébe. Íme:
“A házasságról kérdezel?
Figyelj, én nem szoktam erről beszélni. Igen, itt az ujjamon a gyűrű, de akkor is, ez magánügy. Hogy nem tudod, hogy mit csinálj? Hat éve együtt vagytok, most már lépni kéne, ő nagyon akarja, az látszik rajta, tett is már célzásokat, ezeket te persze elengedted a füled mellett, de mégis csak, dönteni kéne. Jól van, értem. Először is egy kérdés van. Szereted? Igen. Igen, persze hogy szereted, hiszen együtt vagytok. Jó vele. Jó, ezt nyilván sejtettem, különben el se kezdtük volna ezt az egész beszélgetést. De én nem azt kérdeztem, hogy kedveled-e, tetszik-e, meg ilyenek. Hanem, hogy szereted-e. Nagy Sz-el, sőt végig nagy betűkkel. SZERETED? Hogy ne üvöltsek? Hallod anélkül is? Jól van, akkor kérdezem másképp. Halkabban. El bírnád viselni, hogy valaki más vegye feleségül? Hogy valaki másnak szüljön gyerekeket? Hogy ezen így még nem gondolkoztál el? Pedig ez lesz. Ha nem veszed el, más fogja. Hogy meggondolod? De addig is mondjak még valamit a házasságról?
Na jó. Mondok.
Figyelj, nincs mit szépíteni.
A házasság, az egy súlyos, brutális, durva és agresszív dolog. Legalábbis, ha igazán jól csináljuk. Mert az ilyen tessék-lássék, „együtt vagyunk szívem, végül is lehetnénk külön is, de ha már így alakult, akkor próbáljuk meg, hátha ketten könnyebb, a nádköteg is nehezebben törik mint a sima nádszál” alapú, „ha más nem, legalább kapunk nászajándékba kenyérpirítót meg elektromos derékmelegítőt” típusú langyos izéknek nem sok értelme van. Ahelyett nagyon jól megteszi a sima együttélés.Én azt mondom, hogy a házasságot csakis megszállott fanatizmussal szabad csinálni, azért, mert meghülyültünk, és ezt tudjuk is, de nem érdekel, és különben sincsen más választásunk, és ezt is tudjuk, de az se érdekel, mert akarjuk a másikat, és nemcsak úgy, hanem teljesen, végleg, örökké és egészen, és tényleg nincsen más választásunk, és ő is ugyanezt akarja tőlünk, és neki sincsen más választása, kész, vége, mindent akarunk, és csakis azt akarjuk, egymást akarjuk, de örökre, de végleg, de úgy, hogy abba soha senki sehogy semmikor, mert különben… – nem, nincsen se mert, se különben, de még mert-különben sincs, csakis az van, egyes egyedül csak az, a házasság.
Ez így tényleg extrémsport.
Olyan, mint kiugrani ejtőernyővel, csak nem két percig tart. Hanem a tervek szerint örökké.
Mert még egyszer mondom, csak az oldszkúl hárdkór házasságnak van értelme, minden más csak társadalmi konvenció, az meg kit érdekel. Nem, azért se tagozódunk be a társadalomba, az csak a látszat, mi mind egyéniségek és szabad emberek vagyunk. Nem, a házasság az olyan, mint amikor beletörtük a sluszkulcsot a kocsiba, rászigetelőszalagoztuk a kezünket a volánra, és a fékpedált is jól kipöcköltük egy homokkal teletöltött kólásdobozzal. És persze tövig nyomtuk a gázt. Mondom, őrültek vagyunk.Feladjuk a szabadságunkat és elvesszük valaki más szabadságát. A hatalmunk alá vonjuk a másikat és a hatalmába kerülünk. Függünk tőle és ő is függ tőlünk, és még a függőségtől is függünk.
Mondom, a házasság brutális. Elvileg ellentmond a mondern civilizció szabályainak és az emberi szabadságjogoknak. Egymás személyi szabadságát korlátozzuk, egymásra kényszerítjük egymást. Akarva, akaratlanul. Viszont ez se egyszerű, mert ha a másik megváltozik, lehet, hogy pont az vész ki belőle, amit a legjobban szerettél. És belőled is az, amit ő. Megtanulja rendbe rakni a dolgait, te viszont pont azt szeretted, ahogy kicsit ijedten, azzal a nagyon rá jellemző mozdulattal körülnéz a szobában, és valami olyasmit keres századszorra is, ami persze ott az orra előtt. Te lenyugodtál, ő viszont pont a szenvedélyedet szerette. Nehéz dolog ez, úgy kell változni, hogy ne változz, úgy kell odaadni a szabadságod, hogy közben mégis szabad maradj, mégis önmagad maradj, és ő is szabad maradjon, és önmaga maradjon.
Hogy most ellentmondtam magamnak?
Figyelj, mondtam, hogy ez egy brutális dolog. Brutálisan nehéz. Meg brutálisan gyönyörű. Én az elején néha felébredtem éjszaka, és csak néztem az alvó feleségemet, ahogy aprókat moccan álmában, és azt éreztem, hogy ezt nem lehet kibírni, úgy vert a szívem, azt éreztem, hogy még saját magamtól is féltem őt. Néztem és azt éreztem, hogy egy idegen ember, sose fogom megismerni, sosem fogom tudni, hogy mit érez, hogy mit gondol. És ez egyszerre volt nagyon rossz és nagyon jó, mert közben azt is tudtam, hogy sose fogom megunni. Mindent tudok róla, és nem tudok róla semmit. Egy másik ember. Sose lesz az enyém. Nem is lehet, nem is fogadnám el, ahogy ő se fogadna el engem. Szóval erre kell felkészülni, hogy a tiéd és mégse a tiéd, és te az övé vagy és mégse vagy az övé. Egyenlők vagytok. Ez a legnehezebb, ez az egyenlőség. Folyamatosan harcolni kell, de nem győzhetsz és ő sem győzhet. Ha legyőzöd, vége. He legyőz, véged. Ezért nem értettem soha az ilyen papucsférjes meg cicababás, meg apukámos-anyukámos vicceket. Mert a házasság, az nem lehet alárendelt viszony és nem lehet diktatúra egyik oldalról sem. Folyamatosan védened kell az érdekeidet a másiktól, sőt, a másikat is védened kell saját magadtól. Egyfolytában harcolni kell érte. Hosszú távon, azt hiszem, ez a harc a szerelem. Az, hogy rajta keresztül ismered meg magad. Ő meg rajtad keresztül ismeri meg önmagát. Ez viszont fájdalmas, csomó olyasmit megtudsz magadról, amit addig talán nem tudtál, ráadásul ezeket a dolgokat a másik is rögtön tudni fogja. Ezt néha nehéz elviselni. Hogy mondjak egy példát? Épp az a lényeg, hogy nem lehet. Mondom, ez extrémsport, ha nem próbálod ki, nem tudod meg, hogy milyen. Ugorj bele, nyomd tövig, jöhet az adrenalin. De csak úgy, a poén kedvéért nem nagyon érdemes belevágni.Úgyhogy igaziból nem is nagyon tudok tanácsot adni. Mondom, egy kérdés van, hogy szereted-e? Persze ahogy mondtam, igazán, komolyan, nagy Sz-el. Ezt kell megválaszolnod, és neki is ezt kell megválaszolnia. Ha igen, akkor ugrás, akkor tandem.Hát kábé ennyit akartam elmondani Vietnámról. Vagyis az oldszkúl hárdkór házasságról.
Remélem nem ijesztettelek nagyon meg?
Ja, és még valami.
A gyerekek majd úgyis lecsatolják az ejtőernyőt. Onnan kezdve már tényleg vérre megy.
De az már egy másik történet.”
