Kreatív ötletekkel, elegáns borzongatással és csodálatos látvánnyal elevenedik meg az Universal egyik legrégebbi gonosztevője. A láthatatlan ember több mint egy évszázada a popkultúra része, H. G. Wells regénye és két filmfeldolgozás után még ma is képes újat mutatni.
Minden szörnyfilm ősatyjaként az Universal egy sor gonosztevőt szabadított már rá a filmnézőkre: Drakula, Frankenstein szörnye és a Múmia mellett a rémisztgető Panteon fontos alakja a Láthatatlan Ember is, aki létezésével – némi paradoxonnal megfogalmazva – nem mást mutat meg, mint hogy mi minden aljasságra képes a felettes én őrségétől megfosztott személy.
A világok harca, Dr. Moreau szigete és Az Időgép megalkotója, H. G. Wells 1897-ben szabadította rá olvasóira az emberi szemmel nem látható gonosztevő történetét, amelyet a korai Hollywood meglehetősen korán, már 1933-ban felkapott. Azóta a zseniális Paul Verhoeven (Hollow Man, 2000) is nekifutott egy adaptációnak Kevin Baconnel a főszerepben, és a film nem csak Rhona Mitra emlékezetes zuhanyjelenete miatt volt egész jó szórakozás.
A 2020-as adaptáció, amit hétfőtől az újra megnyitó Belvárosi Mozi is műsorára tűz, viszont szakít az eddigi narratív húzásokkal, és erős nézőpontváltással a szemmel nem látható szereplő helyett az áldozatra helyezi a hangsúlyt. A történet szerint A szolgálólány meséjéből is ismerős Elisabeth Moss által megformált karakter megszökik otthonról, mert a párkapcsolata nem annyira happiness, aztán egy kis idő múlva jön a hír, hogy az egyébként dúsgazdag feltaláló exbarátja megöngyilkolódott, és minden vagyonát ráhagyta.
És boldogan él, amíg meg nem hal… Vagyis egész pontosan addig, amíg nem keresztezi az útját lépten-nyomon a láthatatlanná vált exszerető. Őrület és rettegés határán játszik a lélektani horror, amely nagyszerűen adagolja a feszültséget, és remek beállításokkal borzolja a nézők idegeit is. Mert végső soron, koránt sem biztos, hogy nem árthat az, amit nem látunk.
