Kónya Sándor 2008-ban végzett a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán, minek után két évvel később, szegedi rezidensként párjával együtt – akiből időközben szintén orvos lett – úgy döntött, hogy Németországba költözik. A kalandvágy helyett sokkal inkább a biztonságos anyagi körülmények és a tudásgyarapítás hajtotta. A sok-sok kemény munka, idő, energia és kitartás aztán meghozta a gyümölcsét, Sándor és immár a felesége 2010 óta a Bad Berka névre hallgató, német kisvárosi klinika orvosai.
A főorvos úr egy kettő és egy hat éves kisfiú édesapjaként jelenleg nem lát esélyt arra, hogy hazaköltözzenek. Szegedhez viszont nagyon sok szép, kedves és meghatározó emlék köti, amit sosem felejt el és ami mind a mai napig meghatározza őt. Neki és feleségének is, mint a legtöbb, már külföldön élő magyarnak a család, a barátok, a finom magyar ételek és a jó hangulat az, ami nap, mint nap hiányzik.
Mikor és milyen apropó kapcsán döntöttél úgy, hogy külföldre költözöl?
2008-ban szereztem diplomát a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán, majd ezt követően rezidensként kezdtem el dolgozni. Kezdő orvosként azonban minden hónap végén szembesülnöm kellett a bankszámlámon levő mínusszal. Erre azonban már egyetemistaként felkészültem, ami azt jelenti, hogy már hallgatóként, szabadidőmben programozó munkát vállaltam. Időközben a párom, aki ma már a feleségem szintén orvos lett, minek után úgy döntöttünk, tovább állunk. Nyilván a matek gyorsan egyértelművé tette, hogy ez a legjobb, amit tehetünk, lelkileg viszont mindez sokkal nehezebben ment. Tudtuk, hogy a legrosszabb a szülők, a rokonok és a barátok messzesége lesz majd. A kaput a röghözkötés tette be. A félelem az ismeretlentől bénító volt, ennek ellenére 2010 nyarán mégis részt vettünk több, német állásinterjún. Vonattal mentünk, mert az jóval olcsóbb volt. Kocsival megtenni egy akkora utat abban az időben még elképzelhetetlennek tűnt (ma, amikor már évente kétszer tesszük meg mindezt oda-vissza, vicces visszagondolni erre). Az állásinterjúk jól sikerültek, így aztán egy-egy jól megtömött bőrönddel és összeszorult gyomorral belevágtunk a sűrűjébe.
Ezt követően hogyan alakult az életetek?
2010-ben a német Bad Berka névre hallagató kisvárosba telepedtünk le, ahol hét évig éltünk, majd a család bővülésével Weimarba költöztünk. Ez egy kicsivel nagyobb, zöldebb és varázslatosabb város is egyben, ami minden bizonnyal a környezetnek és az időjárási viszonyoknak köszönhető. Itt ugyanis rengeteget esik az eső. Alföldi gyerekként ehhez nehezen szoktam hozzá. A hivatásunk azonban a feleségemmel együtt még mindig a Bad Berkában található klinikához köt bennünket, ahol én főállásban intervenciós neuroradiológus főorvos vagyok. Azért, hogy ebben a pillanatban ne veszítsük el az olvasót, gyorsan megmagyarázom mit is jelent mindez. Olyan radiológus vagyok, aki nem csak képeket nézeget és leletet ír, hanem érfestéseket készít a feji régióról, az agyról. Ha vicces hasonlattal szeretnék élni, akkor úgy fogalmaznék, hogy ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint, amikor Superman Chuck Norrishoz fordul segítségért. Az agysebészek ugyanezt a neurointervenciós radiológustól kapják meg. Mi vagyunk ugyanis azok, akik ellátjuk az elzáródásos agyi érkatasztrófákat és az aneurizmák legnagyobb részét. A klinikai munka mellett gépi tanulásos képfelismerő alkalmas rendszerek (szeretem kerülni a mesterséges intelligencia megnevezést) programozásával és azok klinikai képalkotásba való integrálásával foglalkozom, sőt az akadémiai habilitációm is erre épül. Emellett egy két és hat éves kisfiú gyakorló édesapja vagyok. Illetve Szegedtől sem szakadtam el teljesen, hiszen tevékenyen részt veszek egy szegedi, BabyMo néven futó, Startup indításában is, amely csecsemők és gyermekek életjeleinek otthoni monitorozására alkalmas wearable eszközt fejleszt.
Milyen különbségeket vélsz felfedezni a két ország/város között?
Természetesen nehéz és nem is feltétlenül reális összehasonlítást végezni, hiszen Szegedet először középiskolás diákként és egyetemistaként ismertem meg és laktam be, Thüringiába pedig már felnőtt fejjel és immár egy családdal élem meg a mindennapokat. Más a prioritás és a rendelkezésre álló lehetőség. Szeged mindig is egy élhető, pörgős város volt, az az életforma, amit több, mint egy évtizeddel ezelőtt ott, akkor éltem ma már elképzelhetetlen. És bár tény, hogy az ember viszonylag gyorsan hozzá tud szokni egy adott életvitelhez, a mi életünkben ez úgy nyilvánult meg, hogy egy idő után azt vettem észre, hogy már nem nézem meg az árát annak, amit a bevásárlókosárba pakolok. Azt hiszem ez elég kézzel fogható életvitelbeli különbség.
Terveid között szerepel-e, hogy hazaköltözöl?
Szeretem magam azzal álltatni, hogy igen, de az otthoni körülmények ismerete alapján az a paradigmaváltás a magyar egészségügyben, ami ahhoz kellene, hogy szakmailag el tudjam képzelni a jövőmet, jövőnket, még várat magára egy pár évtizedet – és ezzel nem arra gondolok, hogy az egészségügyi dolgozók fizetése olyan amilyen.
Mitől fontos számodra a Napfény Városa? Miért szerethető Szeged?
Szegednek nagyon sokat köszönhetek. Ott ismertem meg életem párját, ott tettem szert a hivatásomra, ott buliztam a legjobbakat és ott lettem jóba a legmenőbb arcokkal is. Rengeteg emlék kavarog bennem, ha a Napfény Városára gondolok. Ilyen a SZOTE Klub, a Boci tejivóban elfogyasztott tejbegríz, a Tiszavirágzás látványa napnyugtakor, egy jó húshegy pizza, egy forró tea a Dóm téren a karácsonyi vásárban, a „makipróbáljukazösszesbort” felkiáltással kezdődő Borfesztek és az elnyűtten poroszkálás hazafelé hajnalban egy-egy fesztivál után. Ezek olyan emlékek, amelyeket soha nem feledek.
Mi az, ami az itthoni létből hiányzik?
A legrosszabb az, hogy nem tudunk hazaugrani és segíteni, ha szükség van ránk, nem ölelhetjük meg akármikor a szeretteinket, akik most 1000 km-re vannak tőlünk. Hiányoznak a nagy baráti beszélgetések egy jó bor mellett. Sőt, alapjáraton hiányzik a jó szegedi bor, a Túró Rudi és a Balaton, ahová az esetleges szabad hétvégeken most nem lehet csak úgy leugrani. A rendes gyümölcs és zöldség, hiszen, aki a magyar dinnyén nevelkedett, az a fakó importtal nincsen és nem is lesz soha megelégedve, a paprikáról és az őrölt piros paprikáról pedig ne is beszéljünk… a mentalitás, az életszeretet és a hagyományok, az az, ami hiányzik.
