Képzelj el egy Szegedet Dóm nélkül. Egy várost az Öreg Hölgy nélkül. Egy Szegedet, ahol nem épül ki az a klinikai és egyetemi világ, amely ma a város egyik pillére. Furcsa lenne, pedig ezek a beruházások sem végtelen pénzből és vita nélkül születtek. A korabeli sajtó ugyanúgy szóvá tette a költségeket és más városi hiányosságokat, ahogy ma is tesszük. A történelem arra figyelmeztet, hogy a számla önmagában nem mondja meg, jó vagy rossz döntés születik. Ehhez azt is látni kell, mi marad belőle száz év múlva, és mit ad a következő nemzedéknek.
„Túl drága a stadion, minek ez nekünk?” „Túl sokba kerül a belvárosi paloták felújítása, hagyjuk inkább.” „Miért költünk épületekre, terekre, fejlesztésekre, amikor más fontos ügyek is megoldásra várnak?” Ismerős mondatok? Persze, hogy azok. Szegeden ma is halljuk őket. A vita ráadásul ma sem elmélet: éppen ma írtuk meg, hogy több mint 227 millió forintból újul meg a Lechner tér jelentős része, több mint hatezer négyzetméter új gyepfelülettel, 39 új fával, közel 3000 cserjével, valamint új játszó- és sporteszközökkel. Ha lemaradtál róla, itt tudod megnézni a részleteket. És most gondolj bele: több mint száz éve is ugyanez a kérdés járt körbe Szegeden. Más pénznemben, más politikai világban, de ugyanazzal a súllyal: minek ez nekünk, miért kerül ennyibe, nem lehetne olcsóbban?
Ha a „túl drága” minden vitát lezárt volna, ma talán egészen más Szegedet néznénk. A Fogadalmi templomnál már a tervezés során összeütközött az ambíció és a pénzügyi realitás. Schulek Frigyes monumentális elképzelése nagy közönségsikert aratott, de a városnak nem volt elég pénze rá, ezért kisebb változat készült. A munkát később Foerk Ernő vitte tovább, majd 1914 nyarán az első világháború hosszú évekre leállította az építkezést. 1923-ban indult újra, a Dómot pedig 1930-ban szentelték fel. Ma próbáld meg elképzelni Szegedet a két torony nélkül. Nehéz, ugye?
Az egyetem és a klinikák története még beszédesebb. A korabeli szegedi lapok bírálták a költséges Tisza-parti terveket, miközben az ipar, a közlekedés és a kommunális ellátás hiányosságaira mutattak rá. Szeged mégis vállalta az építési költségek felét, telkeket adott, 1926-ban pedig azonnal 3,2 millió aranykoronával járult hozzá a munkákhoz. Az állami támogatás kiutalása késett, az építkezés megtorpant, küldöttségek és költségvetési huzavona követte egymást. 1929-re mégis elkészült a klinikai épületcsoport. Vagyis igen: száz éve is feltették a kérdést, biztosan most erre kell-e ennyit költeni.
És ott van az Öreg Hölgy. Szeged 1903-ban pályázatot írt ki egy ezer köbméteres víztoronyra, Zielinski Szilárd pedig egy akkor merész vasbeton megoldással nyert. A szerződéskötést vita és fellebbezés lassította, a munkagödröt később víz és iszap öntötte el, az eredeti 1904. szeptember 15-i határidő helyett csak november végére készült el a torony. Ma Magyarország legidősebb, működő vasbeton víztornya. És van itt még valami, ami gyönyörűen összeér: a Dóm mellett álló Dömötör-torony 11. századi alapokon nyugszik, Szeged legidősebb építménye. Néhány száz méteren belül évszázadok döntései állnak előttünk.
Ezért veszélyes, amikor egy fejlesztésről az első és utolsó mondat csak annyi: „túl drága”. A pénz természetesen számít. Közpénznél az átláthatóság, a tisztességes gazdálkodás és a valódi társadalmi haszon alap. Attól, hogy valami nagy és drága, nem lesz automatikusan jó. De fordítva is igaz: attól, hogy sokba kerül, még nem lesz automatikusan rossz. Egy várost nem egyetlen költségvetési évre építünk. Amit ma megépítünk vagy megmentünk, azt jó esetben a gyerekeink és az ő gyerekeik is használják. Szegedet szeretni azt is jelenti, hogy nemcsak a következő hónapig nézünk előre. Mert a történelem végül egy kegyetlenül egyszerű kérdést tesz fel: ha annak idején mindig a „túl drága” és a „minek?” győzött volna, vajon milyen Szegeden élnénk ma?
