Blog

(e)Mese blog: Oravecz-i mélységek és Coelho-i magasságok Angliából, Érettségi-Élet-Hivatás-Önmegvalósítás témakörben


- Hirdetés -

Szalma Emese vagyok. Mindig is szerettem agyalni, túlgondolni és továbbgondolni az Élet Nagy Kérdéseit, ezért sokan szerették a társaságom és sokan nem. 2000-ben kezdtem el Szegeden rádiózni és folytattam ezt a tevékenységet 2008-ig (Mesi a Rádió 88 reggeli műsorvezetőjeként ébresztette a szegedieket 8 éven át – a szerk.). Majd éles váltással orvos-konferenciákat szerveztem és egy mobiltelefont árusító boltban is dolgoztam. Aztán jött Anglia. Majdnem 10 éve élünk itt, egy nagyvárosban, ami nem London. (A vízfejű gondolkodás-miszerint mindegyik országot a saját fővárosával azonosítják-Angliát Londonnal-mindig is bosszantott.) Jelenleg egy jótékonysági szervezetnél dolgozom, leginkább úgy fordítható le a munkaköröm, mint pályázatíró munkatárs. A múltban úgy gondoltam magamra és úgy határoztam meg magamat, mint szegedi rádiós. Majd, mikor rendre mást és új munkát dobott a rendszer, küzdöttem azzal, hogy beazonosítsam magamat. Rájöttem, hogy az alapján kategorizáltam be, azonosítottam magamat, amivel foglalkoztam. Tudatosan dolgozom magam újradefiniálásán. Amúgy is azt olvastam nálam okosabbaktól, hogy a külföldre költözés és boldogulás új identitás kifejlesztésének szükségszerűségét hozza meg, már csak a nyelvi korlátok miatt is. De ez talán majd egy következő blogbejegyzés tartalma lehet.

Az utóbbi hetekben rendre visszatért egy álmom-közeledik az érettségi, én pedig nem készültem fel. Nemcsak, hogy nem készültem fel, egyenesen lógtam matekórákról-hogyhogy nem vette észre a tanár?-és azon gondolkodtam, hogy vajon, ha valamelyik osztálytárstól elkérem a matekfüzetét, akkor be tudom-e pótolni az elmaradt anyagot. Borzasztóan nyomasztott az álmom! Nem tudok menni érettségizni! Némileg becsúszott a valóság, az álmomban ugyanis sejtettem, hogy én már egyszer leérettségiztem, csak nem kell mégegyszer? Mégis állandóan szorongtam, hogy mi lesz ebből, ki fog-e derülni a lógásom. Álomfejtőhöz még nem fordultam.


- Hirdetés -

Szerencsémre, az érettségit nem kell letennem mégegyszer, pláne, nem matekból. Az volt ugyanis az egyetlen tárgyam, amelynek érdemjegyére nemhogy büszke nem vagyok, hanem egyenesen szégyellem. Minden tárgyam 5-ös lett, a matek siralmas, mondom, annyira szégyellem, hogy nem vallom be még most se, hányast kaptam. Maradjunk annyiban, hogy sikerült az érettségim, minden tárgyból. Még arra is emlékszem, hogy minden érettségizőnek hangosan felolvasták a kapott érdemjegyét minden tárgyból a többi érettségiző és érettségiztető tanár előtt. Mi szükség volt akkor erre? Most sem értem. Én sajnos megalázottnak éreztem magam, de hát vessek ugye magamra, miért nem tanultam többet, akkor lett volna mire büszkének lennem!


Sok ilyen tanulással, teljesítményértékeléssel kapcsolatos élményem van, gyanítom, ezekkel a a szorongató emlékekkel nem vagyok egyedül. Érettségi előtt például, negyedikben matekórán előző évbeli feladatokat gyakoroltunk. Kit hívott ki a tanár a táblához? Persze, hogy engem. Csigalassúsággal ugyan, de megoldottam a feladatot. Annyit kérdezett csak a tanár: Ezt te otthon gyakoroltad? Leforrázva közöltem, hogy nem, hanem emlékszem rá, hogy kell megoldani. 


Biztos vagyok benne, hogy nem könnyű egy tanár helyzete. Át kell adnia a tudásanyagot, felmérőkkel tesztelni diákjai tudását, közben naponta ezerszer próbára van téve a türelme. De a tanár felnőtt, rengeteg tapasztalattal, remélhetőleg elégséges ön- és emberismerettel is bír. A diák pedig tizenéves, magáról, erősségeiről és korlátairól jószerint fogalmatlan, bizonytalan önértékelésű fiatal. Innentől számomra nem kérdéses, hogy hol pattog a labda. Lehet velem vitatkozni, de azt állítom, hogy a tanár felelőssége IS, hogy hogyan teljesít egy diák. Egész egyszerűen a tanár felől érkező bizalom és a hit, hogy a diák képes arra, hogy megoldjon egy feladatot, hogy gyakorlással át tud lendülni a nehézségeken, szárnyakat képes adni. A megértés és elfogadás, hogy biztosan mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei, és ez így van rendben, hatalmas súlyokat képes leemelni az ember válláról. Diák- és felnőttkorban egyaránt.

Az a baj, hogy már fiatal korban, intézményesített keretek között elkezdődik a versenyeztetés, a képességek, pontosabban inkább a képességek hiányának felmérése. Mert emlékeim alapján sohasem arról adtam számot az iskolában, hogy mennyit sajátítottam el egy bizonyos tudásanyagból. Sokkal inkább azt éreztem, hogy az érdemjegyek-ez is milyen szó már?-azt mutatják, hol nem vagyok elég jó, mire vagyok érdemes. Így, hogy elreppent röpke húsz év az életemből és átéltem egy s mást úgy gondolom, ez pusztán az aktuális tudásállapotomról szólt, semmi másról.

Emlékszem, szintén gimiben történt, hogy a féléves eredményem kiemelkedően jobb volt, mint az előző év vége és az osztályfőnököm megkérdezte, ha erre is képes vagyok, akkor miért nem teljesítek mindig így. Mert egyszer így teljesítek, másszor pedig amúgy. Mindez semmit sem mond el, illetve elég keveset arról, hogy ki vagyok én, miben vagyok jó, miben lehetek sikeres, vagy mi ad nekem örömet. Persze, ezt tizenhét évesen nem mondtam el neki, zavartan mosolyogtam.

Szintén egy másik élményem az oszifővel-pedig amúgy kedveltem, tényleg, egy jóindulatú, jószándékú tanárról van szó-az pedig az, amikor nagy nehezen összeszedtem a bátorságomat és leadtam egy cikkemet a suliújságba, ő osztályfőnöki órán azt kiemelte és megdícsérte-egy másik osztálytársamnak. Miért nem mondtam akkor, hogy de tanár úr, azt én írtam, nem más? Nem tudom, teljesen lebénított a felismerés, hogy még csak nem is feltételezte, hogy én vagyok a szerző.

Meggyőződésem, ahogy fentebb is írtam, hogy mindenkinek vannak erősségei és gyengébb képességei, de ezek nem sokat mondanak el egy adott emberről. Továbbmegyek, hiszem, hogy mindenkinek van legalább egy erőssége, egy olyan képessége, amiben jó, kiemelkedő, jobb, mint az átlag. Mi lenne, ha az iskolákban és bizony otthon is azon lennénk, hogy kiderüljön, mi ez. Vagy mik ezek. A kiemelkedő képesség nem biztos, hogy az a tantárgy, amiből a legjobb érdemjegyeket kaptuk.  De valószínű az, amit szívesen tanulunk. Vagy olyan terület, ahol sikerélményünk, de még ennél is fontosabb: örömélményünk van. Ahol az ismeretanyag elsajáítítása észrevétlenül könnyen megy, ahol kisujjból kirázunk magunkból dolgokat, ahol szárnyalunk és ahol alkotunk. Úgy vélem, ilyenkor a kreatív energiák olyan mértékben felszabadulnak bennünk, hogy hatalmas örömérzet fog el bennünket, azt érezzük, bármire képesek vagyunk. Alkotunk és önkifejezünk.

Ahhoz, hogy felismerjük, mik az erősségeink, önismeret szükséges. Sőt, folyamatos öntanulás, ugyanis időközben felismerhetjük, hogy az évek során mely képességünk csiszolódott tovább, laposodott el vagy egyszerően rádöbbenhetünk, hogy illúzióink voltak magunkkal kapcsolatban. De mivel az önismeret tudatos munka és elemzést kíván, az örömélmény és kreatív, teremtő energiák megélése pedig ösztönös, magától értetődő, ezért végeredményben azt hiszem, mindig ahhoz a tevékenységhez kell fordulnunk, ami megadja a „szárnyalásélmény”-t.

Őszintén hálás vagyok a sorsnak, hogy a főiskolai éveim alatt a rádiózás és média világa felé irányított. Én itt szárnyaltam, még akkor is, ha mások szemében röptöm alacsony ívű volt. Magamhoz képest és nekem ez a világot jelentette és ez pont elég volt a boldogsághoz. Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy megtaláljuk a nekünk való hivatást, elhivatottság szükséges. Ez az öröm- és szárnyalásélmény az elhivatottak sajátja. Még akkor is, ha a külvilág ezt nem feltétlenől jutalmazza, ergó, mondjuk alacsony a fizetés. Azért csinálja az ember, mert csinálni kell, mert olyan ez neki, mint a levegővétel, természetes és nélkülözhetetlen, mert egész egyszerűen nem is csinálhat mást. Ha ez az érzés megvan, minden másodlagos. Addig, amíg meg nem születik a gyereked. Akkor az lesz a fontos, hogy ő mindent megkaphasson, amit meg tudsz neki adni. És ebbe bizony az is beletartozik, hogy példát mutass az életeddel.

Mikor legutóbb munkát váltottam itt Angliában, ez (is) vezetett. Példát mutatni. Hogy taníthatnám meg a gyermekemnek azt, hogy kövesd az álmaidat, fedezd fel a képességeidet, ha közben én kompromisszumot kötök, vagy netalántán megalkudok? Pedig mind azt gondoljuk, ez az élettel együtt jár, kompromisszumok nélkül élni nem lehet. Mégis. Vagy talán ezek ellenére, nem tudom. Ha nem tudsz igazán elhivatott lenni a dolog iránt, amit végzel, az munkává alacsonyodik. Persze, tudom, dolgozni kell, nincs ideje a rinyálásnak, pláne a mostani helyzetben, melózni, csinálni kell és kész! A másik pedig, hogy csak ezért, mert el tudsz egy munkát végezni, még nem biztos, hogy azt kell csinálnod.

A mostani helyzet-a járvány-az otthoni munkavégzés, az, hogy mind együtt vagyunk most itthon, nekem valahogy lelassította a világom. Úgy éreztem, időt nyertem. Arra, hogy újradefiniáljam önmagam. Hogy félretegyem a szorongást, hogy hogyan alkotom magam újra egy idegen országban, ahol a korábban erősségnek vélt képességeim kihasználhatatlanok. Valahogy nem akarom, hogy újrainduljon a világ, legalábbis nem úgy, ahogy előtte működött. Most félre tudom tenni a sürgető érzést, hogy lépnem kell, hogy kutatnom kell. Most nekem jó megállni és időt találni arra, amit szeretek. Olvasni és írni. Magyarul.

Egy másik nyelven, ami nem az anyanyelved, ugyanis egy másik ember vagy. Nemcsak a nyelvi korlátok miatt. A szociális, kulturális és történelmi különbségek miatt is. De ez talán a következő poszt témája lehet.

Szalma Emese

Szárnyaló sirály Weston-Super-Mare-ben (saját kép)


- Hirdetés -

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb