Szalma Emese vagyok. Mindig is szerettem agyalni, túlgondolni és továbbgondolni az Élet Nagy Kérdéseit, ezért sokan szerették a társaságom és sokan nem. 2000-ben kezdtem el Szegeden rádiózni és folytattam ezt a tevékenységet 2008-ig (Mesi a Rádió 88 reggeli műsorvezetőjeként ébresztette a szegedieket 8 éven át – a szerk.). Majd éles váltással orvos-konferenciákat szerveztem és egy mobiltelefont árusító boltban is dolgoztam. Aztán jött Anglia. Majdnem 10 éve élünk itt, egy nagyvárosban, ami nem London. (A vízfejű gondolkodás-miszerint mindegyik országot a saját fővárosával azonosítják-Angliát Londonnal-mindig is bosszantott.) Jelenleg egy jótékonysági szervezetnél dolgozom, leginkább úgy fordítható le a munkaköröm, mint pályázatíró munkatárs.
Olvasom, hogy Szegedre lassan visszatér az élet-megtelnek a játszóterek élettel, zajlik az érettségi és júniustól akár újraindulhatnak az általános iskolák az alsó négy évfolyamnak.
Itt, Bristolban is hasonlókról számolhatok be-a játszóterek ugyan még zárva, de a parkok tele vannak. Már nem csak sportolni, hanem piknikezni, napozni is lehet a parkokban, persze az előírt 2 métert tartani kell. Itt is az a terv, hogy az általános iskolák 3 évfolyamának újraindulhatna az oktatás júniustól (itt július közepéig tart a tanév). Jelenleg ez utóbbi még nem biztos, attól függ, hogyan alakulnak azok a bizonyos számok.
Az általános iskolák egyfajta sokként élték meg, amikor Boris Johnson bejelentette május 7-én, hogy -amennyiben továbbra is biztatóan (?) alakulnak a dolgok – az első két és az utolsó évfolyam visszatérhet az „iskolapadba”, az általános iskolákban. Idézőjelben írtam az iskolapadot, hiszen itt nagyon máshogy zajlik az oktatás, főleg a kicsiknek-és ebben van tapasztalatunk-mint otthon, Magyarországon. Rengeteg újság közölt cikkeket nyilatkozó iskolaigazgatóktól, akik erősen megkérdőjelezték ennek a döntésnek a helyességét, oktatási szakszervetek tiltakoztak, aggódó szülők írogattak Facebook csoportokba, hogy most mitévők legyenek. Persze jócskán akadtak és akadnak olyanok is, akik támogatják az oktatás újraindítását, megfelelő óvintézkedés mellett, mind a szülők, mind a szakemberek körében.
Jó vagy rossz döntés nincsen. Csak döntés van. Később pedig kiderül, hogy jó volt-e, vagy sem. Amennyiben nem emelkedik az újabb betegek száma, a döntés jónak bizonyulhat. De vajon miféle oktatás lesz az iskolákban?
Itt, Angliában, mint ahogyan otthon is, a járvány ideje alatt online zajlott a munka az iskolásoknak, több-kevesebb sikerrel. Minimális tapasztalatom van a mikéntjéről, a fiunk ugyanis még csak 5 éves lesz, így ő Reception Class-ba jár, ami mondhatni átmenet az óvoda és az iskola között. Itt már oktatás zajlik, egyenruhában járnak iskolába, ismerkednek a betűkkel, számokkal, írni, olvasni, számolni tanulnak. Mégis jóval lazábbnak és kötetlenebbnek tűnik, főleg, ha összehasonlítom a saját első osztályos elemi emlékeimmel.
Mi is kaptunk feladatokat online, de ezek egyszerűek és rövidek voltak. Persze ugyanúgy le kellett ülni a gyerek mellé, segíteni neki, magyarázni, együtt gyakorolni, tanulni. Mindezt persze úgy, hogy mindketten home office-ban dolgoztunk. Valójában végeredményben az ember fia, lánya így jóval több munkát végez el itthonról, egybefolyik a munka, a tanítás, a háztartás és a magánélet. Nem tudom, medig lehet két végéről égetni a gyertyát büntetlenül, következmények nélkül.
Mivel a gyerekek egy része visszatér az általános iskolákba, a tanárok teljes munkaidőben újra, élőben tanítanak júniustól. Így azok a gyerekek, más évfolyamokról, akik továbbra is otthonról, online tanulnak, háttérbe fognak szorulni. Ez szinte biztos, hiszen a tanároknak is csak 24 órából áll egy nap. A mi iskolánk is felhívta erre a figyelmet. Ez persze nem igazságos. Mint ahogy az is érdekes, hogy most az iskolákból kiszorulhatnak azok, akiknek indulatkezelési problémáik vannak, vagy nehezebben nevelhetők, kezelhetők: „In order to keep children and adults safe, we will have a zero tolerance approach to unacceptable behavior (e.g. spitting and biting) and if your child cannot follow the rules they will be unable to attend school at this time.” Aki köpköd, vagy harap, az most nem jöhet iskolába. Ennyi.
Mindenesetre biztos, hogy másmilyen lesz az oktatás. Az asztalokat széthúzzák, távol egymástól, nem lesznek játékok-igen, itt azok is vannak-illetve azok a bútorok, oktatási kiegészítők, amelyek szövetborításúak, el lesznek távolítva. A gyerekeket más csoportba osztják, esetleg nem a osztálytársaikkal lesznek együtt, más tanárokhoz kerülnek, mint akiket eddig megszoktak. Emellett persze gyakori kézmosás, távolságtartás lesz érvényben. Egy anyuka írta az osztályunk Facebook csoportjába, hogy ő nem szeretné, ha a gyermeke azt érezné, hogy valami helytelent tett, mert hozzárt valakihez, vagy mi történik akkor, ha a gyermek elesik, sír-megvigasztalja, átöleli mondjuk egy tanár?
Jogos kérdések ezek és akkor még az oktatás részéről nem is tudunk semmit.
A következő képeket egy angol általános iskola (nem a miénk) tette fel a Facebookra, hogy tájékoztassa a szülőket a tervezett változtatásokról, védő intézkedésekről. Később le kellett vegyék a posztot.
Levelükben egy sor tervezett intézkedésről írnak, csak kiemelnék néhányat:
- WC-re meghatározott időben mehetnek csak a gyerekek (4-6 évesekről beszélünk). Ha baleset történik (becsurran, beszalad, aminek nem kéne), a gyermeknek kell letisztítani magát. Ha erre nem képes, felhívják a szülőt, hogy vigye haza a gyermekét.
- A nap nagy részében az osztálytermükben kell tartózkodniuk a kicsiknek, az asztaloknál ülve. (ovisoknak is)
- A gyerekek között 1 méter távolságot kell tartani. Nem ülhetnek le a szőnyegre. (rengeteg foglalkozás zajlik a szőnyegen normális helyzetben az ovisoknak és a kisiskolásoknak is)
- Nem játszhatnak a kültéri játékokon, mert nem biztosítható, hogy minden használat után fertőtlenítsék az eszközöket. Ehelyett a fenti képen látható kis körökben tartózkodhatnak a gyerekek, amikor az udvaron vannak.
Azt hiszem, érthető, miért kellett az iskolának később eltávolítania a fenti posztot.
Nem állítom, hogy mindenhol ez fog történni, mint ebben az iskolában. (bár elég valószínű, hogy ehhez hasonló) Azt is tudom, hogy nem jókedvükből hoznak ilyen jellegű korlátozó intézkedéseket. Abban is biztos vagyok, hogy mindezek mellett az elhivatott pedagógusok megtesznek mindent, hogy a gyerekek mentális egészségére is odafigyeljenek.
Nekünk szülőknek csupán annyi a feladatunk, hogy eldöntsük, melyikkel ártunk kevesebbet a gyermekeink mentális egészségének és szellemi fejlődésének. Ha otthon tartjuk őket, továbbra is mi tanítjuk, szórakoztatjuk őket a nap 16 órájában. Emellett dolgozunk, háztartást vezetünk, stb. Vagy, ha visszaengedjük őket teljesen már körülmények közé, mint amit korábban megszoktak, olyan korlátozó intézkedések közé, amelyeket nehezen értenek meg.
Itt ugyanis szabadon eldönthető, visszaküldöd-e a gyermekedet az iskolába, vagy nem. Jelenlegi állás szerint ugyanis nem büntetik meg azokat a szülőket, akik nem küldik vissza az iskolába a gyerekeiket. (normálisan itt pénzbüntetéssel jutalmazzák, ha a gyermek igazolatlanul marad távol)
Ez a fajta döntési szabadság számomra ismeretlen terep.
Korábban pont a döntési helyzetek nehézségéről akartam írni egy blogbejegyzést. Jómagam ugyanis nagyon nehezen hozok döntést. Pontosabban meghozok egyet, viszonylag gyorsan, majd utána más szempontokat is figyelembe veszek, más helyzetébe megpróbálom beleképzelni magam és igen gyakran felülbírálom a korábbi döntésemet. Ez még nekem is idegesítő olykor, nemhogy másnak.
Egy korábbi döntési helyzetben, melyben sokat hezitáltam, összeírtam a következő nem örök érvényű megállapításaimat:
-Az emberek annyira megszokták, hogy megmondják nekik, mikor mit kell csinálni, vagy hinni, hogy rémisztőnek érzik, amikor azt mondják nekik, hogy döntsenek ők.
-A döntés szabadsága és a felelősség felvállalása a döntésekért olyan szinten rémisztő számukra, hogy nem mernek vele szembenézni és inkább keresik a kiszámíthatóságot, az ismerős biztonságot, mások véleményére hagyatkoznak. Egy ilyen helyzetben lehet a másikat továbbra is hibáztatni, panaszkodni, mérgesnek vagy frusztráltnak lenni. Míg ellenkező esetben senki más nem hibáztatható, mint az ember maga. Ez pedig ijesztő annyira, hogy elmeneküljön a döntés elől.
A jelen helyzetre a fenti megállapítások talán nem alkalmazhatók. Mikor a számunkra legfontosabb értékről, a gyerekeinkről van szó, akkor valóban akarom, hogy a döntés a mi kezünkben legyen.
