Koronavírus, zavargások, határellenőrzés. Nehéz arról, öt éve Szegeden élő, vajdasági magyarként beszélni, ami Szerbiában, azon belül pedig a Vajdaságban jelenleg zajlik. Nehéz összegezni, hogy mit érzek akkor, amikor azt látom, hogy a fővárosban élő szerbek olyan dühösek, hogy az utcára vonulnak és a rendszer ellen tüntetnek. Nehéz beszélni arról, hogy milyen érzés, amikor azt látom, hogy a rendőrök gumibottal verik őket véresre. Nehéz beszélni arról, hogy mennyire nem érti meg senki, mi is zajlik otthon.
Összeszorul a szívem, mert tudom, hogy van igazság abban, ami miatt zavarognak.
Tudom, hogy nem a koronavírus terjedésének megfékezése érdekében újonnan bevezetett szabályozások és intézkedések okozzák a feszültséget.
Tudom, hogy hogyan lehetne odahaza jobban élni. Hogy, hogyan lehetne vagy kellene megoldást találni a kivándorlás megfékezésére, a munkanélküliségre a nincstelenségre és a pénztelenségre. Tudom, hogy mennyivel jobb lenne, ha nem kellene külföldre menni, idegen országban, idegen nyelven beszélni, érezni, dolgozni és élni. Tudom, hogy sokkal jobb érzés lenne a saját földet taposni és a saját kenyeret enni. Tudom, hogy milyen hatást gyakorol mindez a Vajdaságra és az ott élőkre. Tudom, hogy hány család szakadt már szét és azt is, hogy hányan vágynak haza. Tudom, pedig én csak egyetlen egy határral jöttem arrébb…40 kilométer, ennyi választ el az otthonomtól, ahová a kormány által elrendelt intézkedések miatt most megint nem tudok hazamenni.
2020, politika, koronavírus, uniós csatlakozás, érdekek, pénz, hatalom: az átlag ember számára meg csak 40 kilométer és beláthatatlan idő.
