Hogy írhatnám le, milyen az az érzés, amikor közeledünk az országhatárhoz? Ezt csak átélni lehet. Éveken át Európát átutazva nem éreztem biztonságban magam. Valahogy csak itthon volt meg az otthon érzete, ahogy átléptük a határt. Azóta ez változott. Már Európában, a sokat látott útvonalakat látva is biztonságban vagyok. Az otthon érzete pedig kibővült, már nem csak Magyarországon érzem, Angliában is.
Mégis, ahogy belépünk az országba, kifújom a feszültséget, valahogy leeresztek. Itt még a gyorshajtók is máshogy mennek, ismered minden be nem vallott szándékukat. Megkezdődik valami olyan ki nem mondott verseny, ami a túlélésről szól és Európa más részeiben nincs napirenden. Mások a benzinkutas megállók, újra magyarul szólsz az ott dolgozókhoz, ismerős a szájhúzás vagy a mosoly is. Más a levegő, otthon illata van.
Ahogy rákanyarodunk a Szeged felé vezető útra, elindul a visszaszámlálás. Máshogy telnek a percek, valahogy felgyorsul az idő. Hiába vagy már hullafáradt, törődött a hosszú úttól, éhes-már semmi nem vesz rá, hogy megállj. Kibírod az utolsó órákat is, csak, hogy ismét hazait ehess, főttet, meleget, anyu által készítettet. Mikor meglátod, hogy Szeged Észak, felgyorsul a pulzusod és együtt repülsz az autóval.
Hazaértél.
Hamarosan.
Szalma Emese
