Sokat gondolkodtam arról, melyik gondolatszálon induljak el és szülessen belőle blog-több minden cikázik a fejemben. Az egyik persze kikerülhetetlen módon a koronavírushoz kapcsolódik, mily’ meglepő.
Bárhogy próbálod megkerülni ezt a témát, lehetetlen. Hiszel benne, vagy sem, kétled létezését, vagy rettegsz tőle-olyan szinte meghatározza a mindennapjainkat, hogy nem lehetséges szó nélkül elmenni mellette. Mindenkinek megvan a véleménye róla. Ez olyan biztos, mint a halál. Már elnézést a hasonlatért. A magyar meg pláne olyan nemzet, hogy mindenről, szó szerint MINDENRŐL megvan a maga elképzelése és nem csak nem fél a másik tudtára adni azt, hanem valami iszonyúan feszítő belső indíttatásból egyenesen szükségét érzi rátukmálni másokra a véleményét. Mert mi, emberek nem csak beszélgetünk, információt cserélünk…hanem szinte azt lessük, mikor árulja el a másik, hogy nem egy véleményen van velünk és ilyenkor megvilágosíthatjuk szűklátókörű szellemét magasröptű, magvas megfigyeléseinkkel. Egy jó ideig azt hittem, ezt tipikusan magyar mentalitás. Tévedtem. Az emberek mindenhol egyformák. Vagy legalábbis sokban hasonlítanak, mindegy, milyen nyelvet beszélnek. Itt is találkozni elméletgyártókkal, és itt is jelen van a téma hétköznapi beszélgetésekben. De a meggyőzés erőszakos műveszetében azért jeleskedünk. Büszkén dagad a hazafias mell. (?)
Azt vettem észre, hogy a különféle generációk mennyire máshogy látják a vírus létezését. Nem tudom, ez a kezdetektől, március óta így van-e, vagy csak az utóbbi időben változott. Valószínű, hogy mindenre lehet hozni ellenpéldát, én csak a saját megfigyeléseimből vontam le ezt a következtetést és nyilván véges számú emberrel beszélgettem a témáról.
Az idősebb generáció-akiket én ismerek, akikkel én beszélek- a kezdetektől fogva bezárkózva, félelemmel telve kezelte a szituációt. Kezdetben szinte rettegve, majd bénult fásultsággal kezelte az ismeretlen szituációt. Aztán lazult a gyeplő a nyáron, kivirulva, de továbbra is óvatosan állt hozzá a dologhoz. Jelen pillanatban a félelem és a korábbi szokások felvétele jellemzi őket. (úgy, mint heti 1-2 bevásárlás, maszkban, fertőtlenítővel felszerelkezve) Nem vagyok bolond és nem élek a Holdon, én is láttam azokat a Facebookon megosztott képeket még tavasszal, amelyek a Kárász utcán korzózó-napozó idősebb genereciót (maszk nélkül, egymás mellett ülve) kapott lencsevégre. Ahogy fentebb is írtam, mindenre van ellenpélda. Mint ahogy saját édesanyám is azt mesélte, hogy annak idején a nyugdíjasoknak fentartott idősávokban sokan minden előírásra fittyet hányva, mások nyakába lihegve túrtak el az útjukból mindent az élelmiszerboltokban.
Ami feltűnt, és talán ebben vagyok a leghitelesebb, az az a változás, ami bennem végbement. Kisgyerekes családanyaként az én hozzáállásom is változott az elmúlt fél évben. Tavasszal kifejezetten aggódtam, nem tudtam, mi vár ránk. (mint ahogyan most sem, tulajdonképpen) Habár betartottam az előírásokat, mondhatni aggályosan és félelemmel eltelve, mégis azt vettem észre, hogy a bezárkózás, bármilyen furcsán hagzik is, valahogy felszabadít. Ez a felemás, paradox érzés meg is ihletett, itt. Mivel úgy éreztem, a korlátozások egyaránt lecsupaszítják a lehetőségeinket, valahogy sallangoktól mentesen, tisztábban kezdtem látni, hogy mit is akarok az életben. De visszatérve a praktikus, hétköznapi oldalára: kezet mostam, kezet mostam, fertőtlenítettem és alig hagytuk el a házat. Itthonról dolgozott a család, úgy, hogy felváltva egyikünk az 5 éves gyereket egész nap szórakoztatta, tanult vele és elfoglalta. Megtanultunk együtt élni, bezárkózva, elszakítva másoktól. Majd idővel, a korlátozások lazításával óvatosan visszatértünk, ha nem is a bevált, megszokott mederbe, de a szűkebb gátaknak köszönhetően, felesleges kanyarulatoktól megfosztva ismét csordogáltunk. Ezután jött a hazaút, a magyarországi látogatás, az alternatív valóság, ami miatt újfent tollat ragadtam, itt. Azóta visszatérve Angliába pedig éljük az új-régi életünket.
A gyerekes családok, akik újra iskolába hordják a gyermekeiket, közösségbe, ami a különféle kisebb-nagyobb megbetegedések melegágya, miközben ellátják saját munkájukat is (otthon, vagy munkahelyen) óhatatlanul megváltoznak. Életüknek olyan szinten részéve válik a másokkal való újbóli érintkezés, sőt keveredés, hogy máshogy kezdik el látni maguk körül a világot. A gyerekek az iskolában-hiába minden jószándék és az előírások követése-keveredni fognak, érintkezni, együtt játszani, sportolni. Vagyis élni. Majdnem úgy, mint előtte. Mi, szülők pedig hordjuk őket a külön foglalkozásokra, klubbokba is, ha van rá mód és megtanulunk együttélni ennek következményeivel.
2 ás fél hétre rá, hogy visszatértünk Magyarországról, lebetegedtünk. Addigra már javában zajlott a suli, szóval ki tudja, mit és honnan szedtünk össze. Nem teszteltettünk, torok- és fülfájás, fejfájás, talán kis hőemelkedés volt a porondon-semmi köhögés, nehézlégzés, szaglás elvesztése. Először még tanakodtam magamban, próbáltam is online nézni a tesztidőpontokat-nem volt. Az esetek számának emelkedése miatt állítólag egyre nehezebb időpontot foglalni tesztelésre. Pár napon belül aztán jobban is lettünk. Nem csak mi jártunk így: az iskolás közösségben javában terjednek a megfázásos, vírusos jellegű tünetekkel járó betegségek. Kis tüsszögés itt, kis köhögés amott. Az iskola pedig szemléltető ábrákkal magyarázza a szülőknek, mikor, milyen esetben tartsuk otthon a gyereket. Megfázásos tünetekkel mehetnek továbbra is közösségbe, a vízválasztó a láz és köhögés egyszerre. El lehet képzelni, ez az iránymutatás mennyire bontja vissza az emberben lévő óvatosság és felelősségvállalás építőköveit. Bennem rendesen. Engedem a gyereket iskolába és reménykedem, hogy szimplán megfáztunk. Lehet megdobálni a lebontott kövekkel, vállalom.
Pont a fentiek mitt gondoltam, hogy megírom, szerintem miért lehet más a hozzáállás a különböző generációk között. Egyszerűen nem életszerű és sokszor kivitelezhetetlen minden megfázásos jellegű tünettel otthontartani a gyereket, mikor akár 2 hét különbséggel megint elkapnak valami nyavalyát. Persze ezután a szülők is elkapják, egyenként persze, más-más időpontban, egy-egy hetes eltéréssel. Ugyanakkor dolgozik a társadalmi felelősságvállalás mellett a saját lekiismeretem is. Hát, kérem szépen, ember legyen a talpán, aki ilyenkor jól átgondolt, felelős döntést tud hozni. Meg persze számlákat fizetni, ugyebár.
Szalma Emese
