Visszatérő problémákat okoz az életemben az a tény, hogy nem állok ki magamért. Vagy legalábbis nem állok ki eléggé. Hiszek bizonyos értékekben és elvekben, amiket akár hangoztatok is. Mégis, amikor saját bőrödet viszed a vásárra, az emberek többsége elég hamar összemegy egészen picire. Én is. Nem tudom, ez mennyire függ attól, milyen példákat láttál magad körül, mennyire a megszerzett benyomásoktól és tapasztalásoktól, vagy mennyire önmagadtól. Azt hiszem, a fő csapásirányokat, ami meghatározza egyéniségüket egész egyszerűen hozzuk magunkkal, a környezet pedig hozzáteszi a magáét, lenyesi a vadhajtásokat, gátakat emel, hogy megduzzasszon itt és kivéreztessen amott.
Egy barátnőm szerint az, hogy ki hol tart az életben, csak azon múlik, hogy éppen jó helyen volt-e jó pillanatban. Én hittem abban, hogy az, hogy merre vet a sors kénye-kedve, az éppenséggel függ tőled is. Az alapvető jellemvonásainkat csak vérrel és verítékkel tudjuk alakítani, de voltaképpen maximum finomhangolást végzünk, vagy csak a felületét tudjuk lecsiszolni. Ahhoz, hogy jelentős változás történhessék jelentős eseményeknek kell hatni jellemünkre. Persze, kinek mi a jelentős, itt már eltérhetnek a vélemények.
Ma reggeli, kávé melletti elmélkedésem során 4 embertípust határoztam meg önmagamban. Aki kiáll az elvei mellett, saját maga érdekében, szilárdan és megingathatatlanul. Aki hasonló elvekben hisz, mint az előbb említett, de a kellő pillanatban visszavonulót fúj és egyszerűen csak távozik a tett helyszínéről. Az, akinek ugyan lennének elvei, de feladja és igenis ottmarad áldatlan helyzetekben. És akinek sem elve, sem kedve, marad, ahol van, élvezi mindennek az előnyeit és vállat von hátrányaira. A kiábrándító számomra, hogy legtöbbször az utolsó típusnak áll a zászló.
Van, akinek az élete állandó harc és bizonyítás, másnak próbatétel és mérföldkövek, van, aki sodródik, s vagy éppen elvan a langyos lábáztatóban. Hiszek abban, hogy végeredményben mi magunk választjuk meg, milyen életet akarunk élni. De abban is, hogy alapvetően megvan a mintázat, ami beleégett jellemünkbe. Minden arra való törekvés, hogy megváltoztassuk a másik mintázatát, kudarcra van ítélve. Egyértelműen igazi kínlódás végignézni, ahogy a másik szerintünk belerohan a vesztébe, vagy ugyanazon hibákat követi el, mégis, hiába minden jóakarat, el kell fogadjuk, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
Az igazi szeretet ott kezdődik, amikor elfogadjuk a másik mintázatát, nyomorát és tökéletlenségét. S nem csak elfogadjuk, de megbocsátjuk neki. Amikor értékeljük minden törekvését, ami arra irányul, hogy kilépjen a maga sémájából, akkor is, ha visszahullik. Tudom, hogy szélsőségesen hangzik, de szerintem az igazi szeretet ott kezdődik, amikor akkor is szeretjük, miközben utáljuk. S mindezt kezdhetnénk először talán önmagunkkal, irgalommal.
Popper Péter beszélgetése Pilinszkyvel kívánkozik nekem most ide:
„Egy alkalommal beszélgettem Pilinszky Jánossal és a költő megjegyezte:
– Utállak benneteket pszivel kezdődő foglalkozásúakat.
– Miért utálsz, János?
– Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása. Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját, és összeomlik. A valóságban – mondta Pilinszky – az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. Szíven döfve tántorogtam ki Pilinszkytől.”
Szalma Emese
