Vannak az életben olyan meghatározó pillanatok, amelyeket akarva vagy épp akaratlanul apró kis színes dobozokba csomagolsz, átkötöd őket szép, elegáns kis selyem szalagokkal, aztán, amikor újra, meg újra át szeretnéd élni őket, előveszed a dobozokat, lehúzod róluk a díszes szalagokat, kibontod őket, becsukod a szemed és átadod magad a pillanatnak ismét.
Tudod ugyanis, hogy nem tehetsz mást, mert azt is nagyon jól tudod, hogy semmi sem tart örökké. Egyetlen egy pillanat sem. Még akkor sem, ha annyira erősen ragaszkodsz hozzá, hogy majd belepusztulsz. Ennek ellenére te rendszeresen belepusztulsz, mert emberből vagy és vannak érzéseid. És mivel vannak érzéseid, idővel nem csak az emlékeket, hanem a hozzájuk köthető embereket is dobozokba csomagolod. A dobozokat meg idővel szépen lassan megfogod és felsorakoztatod a spejzben elhelyezett polcra. Arra a vászonterítővel borított polcra, ahova a duncokat szokás rakni. Van közöttük édes, meg savanyú, színes, friss, ropogós, meg idős és szottyadt is, pont úgy, mint az emlékeid és a hozzájuk köthető kapcsolataid között, amelyeket szép, színes szalaggal átkötött dobozokba csomagoltál, mert azt gondoltad, hogy minden bizonnyal valamikor még majd jók lesznek valamire, de nem lettek, soha, semmire sem voltak már jók.
Téged is odatettelek. Arra a rozoga kis, szilvamintás vászonterítővel beborított polcra a lekvárok közé, egy akvárium méretű befőttes üvegbe. Azt remélve, hogy az emléked így majd örökké édes, friss, színes és zamatos lesz. De nem így történt. Mert az akvárium méretű befőttes üveget idővel ellepte a penész. Sűrű és szürke volt. Mint, a falusi házaknál a tetőcserepeken elterülő moha. Én pedig ennek ellenére időről-időre azért megpróbáltam levakargatni az üvegben elterülő rémet, ami egyenlő volt a fájdalommal, de egyszerűen valamiért soha sem sikerült… mindig maradt ott belőle egy kevés… A sűrű, szürke színű moha túl erősen ragaszkodott a befőttes üveg szájához.
Biztosan azért, mert időnap előtt olyan levegős lett, mint a kapcsolatunk.
Talán, ha a tetejét jobban rászorítottam volna… talán, ha egymást jobban szorítottuk volna…
De nem tettük.
Így vált belőled ragacsos, csúnya, mohaszerű, szürke emlék, egy akvárium méretű duncosüvegben, a szilvamintás vászonterítővel borított polcon, a krémes lekvárok között.
