Szegediek a világ körül: szegedi írnokból, német takarítónő – a külföldön vállalt munka sem szégyen
Túriné Brigitta három évvel ezelőtt döntött úgy, hogy Németországban próbál szerencsét. Az egykori írnok hosszú éveken át a Csongrád-Csanád Megyei Ügyészségen dolgozott. 2017 óta azonban egy többnyire magyar lakta nyugati kisvárosban tevékenykedik, mint takarítónő. És bár sokkal jobban keres, mint eddig valaha, mindennapjai messze nem olyan vidámak, mint, azt bárki hinné.
Vallja, hogy a munka nem szégyen és azt is, hogy az életben sokszor, sok mindenért meg kell küzdeni ahhoz, hogy az ember ezt követően boldog és teljes értékű életet éljen.
Mikor és miért döntöttél úgy, hogy Németországba költözöl?
A férjem egy kisebb betegségnek köszönhetően sajnos 2016-ban fel kellett, hogy hagyjon a munkájával, ezt követően döntött úgy, hogy külföldön próbál szerencsét, egy olyan területen, amely könnyebb feladatvégzést igényel és ennek ellenére mégis viszonylag jól fizet. 25 év együttlét után azonban nem volt más választásom, mint a következő évben utána menni. Egyszerűen azt éreztem, hogy nem bírom nélküle élni. Már az az egy év, egymástól távol töltött idő is rengetegnek és nagyon nehéznek bizonyult. 2017-ben ott hagytam hát szeretett állásomat, és minden idegennyelv ismeret nélkül Németországba mentem. Az első fél év éppen ezért a munkakeresésről és a beilleszkedésről szólt, majd egyszer csak lehetőségem nyílt egy takarítással foglalkozó cégen belül egy gyárban elkezdeni dolgozni. Szerencsére elégedettek voltak velem és nem sokkal később feljebb léphettem. Vagyis a „piszkos” munkát egy kevésbé piszkosra cserélhettem. Ma már irodaházakban és rendelőkben törölgetek mások után. Hiszek abban, hogy a munka nem szégyen és abban is, hogy az embernek mindig meg kell küzdenie azért, hogy boldog legyen. És én most éppen azon vagyok. Sajnos, a tévhitek ellenére külföldön sincs kolbászból a kerítés.
Úgy tudom a lányotok itthon maradt, Szegeden él és dolgozik. Hogyan hatott rád az ideje korán való leválás?
Igen, a lányunk Szegeden maradt, jelenleg is ott él és dolgozik. Természetesen engem is, mint minden szülőt megviselt, hogy a jobb élet reményében külföldre kellett költöznünk a férjemmel és a gyermekünket – még akkor is, ha már fiatal felnőtt – magára kellett hagynunk. Ennek ellenére (nem csak anyagilag) mindent megteszünk azért, hogy neki egy kiegyensúlyozott, boldog és teljesértékű élete legyen. Minden lépését ismerjük és támogatjuk benne. A technika vívmányainak köszönhetően pedig immár napi szinten halljuk egymást. Találkozni viszont többnyire három havonta találkozunk.
Milyen életvitelbeli különbségeket vélsz felfedezni a két város között?
Az a város, ahol mi jelenleg élünk egy nagyon rideg, mindig borongós, sokféle nemzetiségű hely, ami gyakorlatilag Szeged teljes ellentéte. Az itt élők nem nagyon barátkoznak és azt sem mondhatnám, hogy túl segítőkészek. Én személy szerint éppen ezért nagyon nehezen találom fel magam azóta, amióta itt vagyok. Igyekezni ugyan igyekszem, de nagyon nehezen megy, annak ellenére, hogy egy társasági ember vagyok. Persze szerencsénk van, ugyanis Németországban gyakorlatilag nem táv, egyik városból egy másikba átutazni kirándulás céljából. Mi pedig rendszerint, amikor csak tehetjük élünk is ezzel a lehetőséggel. Sok szépen helyen jártunk már eddig és a terveink között szerepel még több látványosság megtekintése. Imádjuk a friss levegőt és a természetet. Erre mondjuk Szegeden és annak környékén nem igazán lenne lehetőségünk. Emellett szuper kapcsolatot alakítottunk ki két, hasonló cipőben járó házaspárral, akikkel rendszerint összejárunk. Sütünk, főzünk, utazunk, kártyázunk és beszélgetünk.
Ennek ellenére mi az, ami viszont hiányzik az itthoni éltből?
A lányunk, a barátaink, akik egyébként bármikor elérhetőek a számunkra és mindenben segítenek nekünk, a rokonaink és a kutyáink után a pezsgés, a mosolygós arcok, a napfény, a Tisza-part, ahol gyakorlatilag felnőttem, a jó hangulat és a programokban gazdag hétköznapok és hétvégék, amit Szeged kínál. Azt hiszem itt talán éppen ezek hiánya miatt nem tudom magam annyira jól érezni.
Terveitek között szerepel, hogy a jövőben pont ezért akár hazaköltöztök?
Igen, nekem többször megfordult már a fejemben a hazaköltözés gondolta. Anyagai nehézségeink szerencsére már nincsenek, sőt leszögezett céljaink sem. Egyszerűen egyelőre most csak és kizárólag azért dolgozunk, hogy biztonságosan és nyugodtan tudjunk élni. Ez pedig már most, három év távlatából nézve is megvan. Nem gondolkodunk azon, hogy mit, mikor és mennyiért vegyünk meg, hogy hova, hányszor és mennyiért utazzunk el, hogy kitudjuk-e fizetni a kiadásainkat, amelyek persze hozzá kell tennem, hogy nagyobbak, mint odahaza voltak, de ezzel párhuzamosan a bevételeink is magasabbak. Itt nem félünk a jövőtől. Nekem azonban húz haza a szívem. A férjem viszont könnyebben viseli az ittlétet, úgyhogy minden egyes alkalommal, amikor elfog a honvágy, veszek egy nagy levegőt, megfogom a kezét és elhiszem azt, hogy mindez a javunkat szolgálja.
