Vajon mi vesz rá valakit arra, hogy nevelőszülő legyen? Milyen fajta óriási lelkierőre van szükség hozzá, milyen fajta lelki tartalékra, kifogyhatatlan szeretetre, hogy azt érezze valaki, hogy képes erején felül is adni? Meggyőződésem, hogy ezt csak akkor tudja valaki bevállalni, ha igazán elhivatott. Erre kijelölnek odafentről. A feladat olyan lelki stabilitást igényel, ami nem biztos, hogy mindenkinek megadatott. Éva ilyen. Lenyűgözött a története, férjével való lelki szövetsége, a családjának stabil védőhálója, ami biztosan megakadályozza a segítségre vágyó gyerekek mélybe hullását. Amit Éva és családja elvégez, az megfizethetetlen. Soha, senki sem tudja igazán sem pénzzel, sem szép szóval meghálálni igazán ezt az önzetlen segítséget és elhivatottságot, ami a nevelőszülőségükkel együtt jár.
Éva bölcs. A saját árnyoldalával, eltitkolni vágyott nehézségeivel is képes volt szembenézni, nem spórolja meg a belsőbb énjéhez vezető utat, nem fél szembe nézni magával. Férje igazi támasza, ilyen fajta közös munkát csak őszinte véd- és dacszövetséggel lehet fenntartani és hatékonyan működtetni. Olajozott kis gépezetüknek gyermekeik is alappilléreik, akiknek ugyanolyan vétójoga van a történetben, mint a nagykorú családtagoknak. Nem csodálom, hogy a kiegyensúlyozott, de esendően emberi családi egységük képes a befogadásra.
Angliában vagyunk, a délnyugati országrészben. Éva pár éve határozta el, hogy belevág a dologba és férjével együtt nevelőszülőnek áll, habár elmondása szerint a gondolat már régóta ott motoszkált benne, csak nem öltött még testet.
-Önkormányzati óvodában dolgoztam óvónőként. Hátrányos helyzetű gyerekek jártak ide, szörnyű élethelyzeteket láttam. Itt találkoztam nevelt gyerekekkel is, 2 kisfiú sorsa pedig igazán megérintett. Akkor gondolkodtam el, hogy mi lenne, ha én is csinálnám ezt hivatásszerűen. Már Magyarországon is gondolkodtam ezen, de akkor még nem tettem lépéseket a megvalósítás felé. Itt, Angliában jártam utána a feltételeknek. Körülbelül 3 éve vágtunk bele a férjemmel. A procedúra a mi esetünkben egy év volt, hosszabb, mint általában. Még Magyarországról is kértek erkölcsi bizonyítványt.
-Vannak saját gyerekeitek?
-Mi mozaikcsalád vagyunk. Nekem az első házasságomból van egy 20 éves fiam, aki velünk él. Férjem első házasságából van egy 26 éves fiú, aki akkor, amikor elindítottuk a folyamatot, még velünk élt. Férjemnek van egy lánya is, ő 18 éves és anyukájával lakik itt, Angliában. Két közös gyermekünk van, egy 9 és 10 éves fiú. Jelenleg 3 saját gyermekkel élünk most egy házban és a nevelt gyermekek élnek velünk.
-Hány nevelt gyermek él most veletek?
-Három. Nálunk előző évben is 3 gyermek volt elhelyezve. Habár az engedélyt csak 2 gyermekre kaptuk, de mindig vannak kivételek. A nevelt gyermekeket például mindig külön szobában kell elhelyezni. De egy kisbaba (0-2 évesig) kerülhet a nevelőszülőkkel egy szobába, illetve testvérpárok is elhelyezhetők együtt. Olyan is lehet, hogy két hasonló korú kislány jön, akkor ők is lakhatnak egy helyiségben, de ennek kicsi az esélye. Minden szabály írott, és léteznek a kivételek. Szerencsések vagyunk, nálunk nem váltogatták hetenként egymást a gyerekek.
-Mi az általános, meddig maradhatnak nálatok a gyerekek?
-Ez nagyon változó. A kicsik esetében, mint például a mieinknél, akik még örökbe adhatók, tehát van esélyük stabil, szeretetteljes családi légkörben nevelkedni, azoknál a cél, hogy 6 hónapon belül a bíróság döntést hozhasson a sorsukról. Az elsődleges cél az, hogy a kicsi visszakerüljön a szüleihez és ehhez a folyamat során a szülők minden segítséget megkapnak. Ha ez sajnos nem lehetséges, akkor az a másodlagos cél, hogy olyan családot találjanak, ahol biztosítva vannak a gyermek számára a legjobb körülmények, az állandóság. Nagyon ritka, hogy nem születik döntés a gyermek sorsáról egy éven belül. Mi az engedélyt kisgyerekek neveléséhez kaptuk, születéstől 6 éves korig. Ezt mi vállaltuk. Látható volt már a legelején, hogy a 0-tól az 5 éves korosztály a megfelelő nekünk, őket könnyebb beilleszteni a családba. Decemberben kaptuk meg az engedélyt, váltunk nevelőszülővé és februárban már érkezett is hozzánk az újszülött kisbabánk a kórházból. Rá 2 hónapra jött egy testvérpár, egy 3 éves kislány és egy 5 éves kisfiú. Ők körülbelül egy időben léptek ki a családból. A kisbabát örökbe fogadták, a testvárpár pedig családtaghoz került. Rögtön utánuk érkezett egy kislány és még aznap, hogy a testvérpár elment, érkezett meg egy másik testvérpár. Minket nem hagytak üresjáraton. Nekünk ez most a második kör, így 6 nevelt gyermekünk volt összesen 2 év alatt.
–Ez egy óriási kihívás lehet érzelmileg.
-Nem is gondoltuk, hogy ez ekkora sokk lesz. Nem gondoltuk volna, hogy tudjuk őket úgy szeretni, mint a sajátjainkat. De igen, tudjuk. Hiába mondom, hogy nem, ez nem igaz, de amikor jön a helyzet, hogy elválás lesz hamarosan, azért már kezd nagy lenni bennünk a feszültség. Egyfajta mazochistának kell ehhez lenni. Nem gondoltuk, hogy ez ennyire nehéz lesz. Az elválás nehezebb, nem az, amikor megérkeznek szinte idegenként. A kisbabánkat egy tüneményes család fogadta örökbe, akikkel mai napig tartjuk a kapcsolatot. Ez egy évvel ezelőtt történt és még most is sírunk utána. Akkor volt az a pont, amikor őt elvitték, amikor beraktuk a kisbabát a kocsijukba a babaülésbe, hogy megkérdezzük magunktól, hogy miért csináljuk. Mi hajt minket arra, hogy saját magunk döntünk úgy, hogy darabokra törjük a szívünket és utána fel kell állni és menni tovább, belevágni újra. Nagyon nehéz volt. Bíztunk abban, hogy a következő már könnyebb lesz, legalább tudjuk, mi vár ránk. Mert nem tudtuk, hogy hogy fogjuk ezt megélni, hogy fogjuk ezt túlélni?
–Kaptok bármilyen lelki támogatást? Pszichológiai segítséget?
-Rengeteg lelki támogatást kapunk, nagyon jól ki van találva a rendszer, legalábbis itt, ahol mi élünk. Minden nevelőszülőnek van egy úgynevezett buddy-ja, egy támogató barátja. Ezt a barátot 0-24 órában bármikor hívhatom, akár éjjel is kereshetném. Ő ezért egy jelképes, csekély összeget kap. Egy olyan elhivatott, gyakorlattal rendelkező nevelőszülőről van szó, aki vállalja, hogy segít a tanácsaival, meghallgatja a nem akkora gyakorlattal rendelkezőket. Egyébként neki is van buddy-ja, akit kereshet. Rendszeresen havonta egyszer elmegyünk meginni egy kávét, tapasztalatokat cserélünk. Ezen kívül léteznek úgynevezett support group-ok, támogató csoportok. Ezek a járvány miatt most csak Zoomon működnek, előtte havonta egyszer találkoztunk. Minden korosztálynak, a speciális igényű gyerekeket, a tinédzsert nevelőknek külön támogató csoportja van. Rengeteget tanulunk egymástól ezeken az alkalmakon. Aztán olyan is megtörténhet, hogy bármikor mondhatom és tulajdonképpen mondtam is, hogy nekem most kell egy hétvége, mert tele vagyok, ki kell kapcsolnom. Ilyenkor keresnek egy másik nevelőszülőt, ahova addig elmehetnek a gyerekek egy hétvégére, amíg én például a saját gyermekeimmel vagyok. Mondhatom, hogy érzem a saját gyermekeimen, hogy hiányolnak engem, mert annyira lefoglaltak a nevelt gyermekek. Ha úgy érzem, hogy a családnak szüksége van egy kis szünetre, akkor ebben maximálisan partnerek. Például a testvérpárra, akik most velünk élnek októbertől már szeptemberben is vigyáztam heti 2 napot. Az akkori nevelőszülőnek ugyanis segítségre volt szüksége. Fizikailag nagyon ragaszkodók voltak a gyerekek, nagyon sok volt neki a 2 pici, így vigyáztam rájuk. Erre figyel a rendszer, megértik, hogy a nevelőszülő lelkiállapotára ügyelni kell. Ez egy munka, és ha nem törődnek a mentális egészségünkkel, akkor nagyon gyorsan feladja az ember, ebbe nagyon gyorsan tönkre lehet menni. Olyan mértékű érzelmek és stressz van, hogy ha ezzel nem foglalkoznak, akkor nagyon gyorsan tönkremegy a nevelőszülő. Nagyon sok segítséget kapunk. Egy külön szociális munkás foglalkozik velünk, nevelőszülőkkel. A nevelt gyermekekre is van saját szakember kijelölve, természetesen. De van egy szociális munkás, aki csak velem foglalkozik. Ő keresi azokat a jeleket, hogy ha látja rajtam, hogy nagyon tele vagyok, akkor megkérdi, hogy nem kellene egy kis időt magammal foglalkoznom. Ő azért van, hogy nekem és a családomnak könnyebb legyen. Havonta egyszer erről szól a találkozónk, hogy mi hogy vagyunk. Én sosem éreztem magam sem hátrányban, se megkülönböztetve, sem elhanyagolva. Mindig tudtam, hogy van hova fordulni, ha gondom van, megoszthatom a gondolataimat valakivel. Csak leg-ekben tudok róla beszélni.
–Mennyire tudod tartani a kapcsolatot azokkal a gyerekekkel, akik elkerülnek tőletek, akik kikerülnek a gondozásodból?
-Ez változó, mert nem csak rajtam múlik. Maga a rendszer hangsúlyozza, hogy a gyerekeknek nagyon fontos, hogy tartsák a kapcsolatot azokkal a személyekkel, akiknél korábban gondozásban voltak. Az örökbe fogadó család például a mai napig tartja velünk a kapcsolatot. Most a járványhelyzet miatt ez persze nehezebb volt, pláne, amikor bejött a 6-os szabály. Akkor nem is jött össze a találkozó, mert a két család együtt összesen több, mint 6 fő. Akkor azt kellett volna eldönteni, hogy kit hagyjunk itthon, ki nem tud eljönni, ki nem látja a babát? A mai napig küldenek fényképet, videót, beszélgetünk. A másik kisfiúval, aki családtaghoz került, tartjuk a kapcsolatot, ha nem is ilyen intenzíven. Rákérdeztem szeptemberben, hogy hogyan kezdte az iskolát, küldtem neki születésnapi ajándékot, ők is küldtek szülinapi videót. De a kapcsolattartás nem csak rajtunk múlik. Vannak olyan esetek, ahol a biológiai szülők tudhatják, hol van a gyermek elhelyezve, de ez meglehetősen ritka. Ennek biztonsági okai vannak. Az emberben mindig van egy félsz, sosem tudhatod, mi lakik a másikban. Szét kell tudni választani ezt a kettőt. Mi sosem járulunk hozzá, hogy kiadják a lakcímünket, nekem gondolnom kell a saját családom biztonságára is. Ezt annyira komolyan veszik, hogy minden hivatalos papírja ráírják, hogy nem adhatják ki a lakcímünket. Ennek ellenére, ha mégis kiderülne a címem, akkor jönne be a képbe a rendőrség. A rendőrség hetente többször járőrözne a környéken, ügyelnének a biztonságunkra. Sokszor olyan dolgok derülhetnek ki, amire nem gondolt az ember.
-Milyen hátterű gyerekek voltak nálatok? Mennyire tudtad, hogy mi miatt kerültek nevelőszülőkhöz?
-Az alapelv az, hogy amennyi információt lehet, megosszanak velem, amikor felhívnak, hogy tudom-e fogadni a gyermeket. Még akkor is mondhatom, hogy nem, nem tudom fogadni. Elég sűrűn előfordul azonban, hogy az információ a szakembernek sem áll a rendelkezésére. Idekerül a gyermek és szépen lassan, előbb-utóbb kiderül a teljes történet. Azt, hogy 1-2 hónapon belül mik derülnek ki, sosem lehet előre tudni. Persze próbálnak megosztani annyi információt, amennyit csak tudnak. Sokszor a kisgyerek mesél dolgokat. Írod naponta a jelentést a gyerekekről, majd később hetente- és akkor szépen göngyölődnek fel a történetek, hogy miket éltek át.
-Milyen viszonyt alakítanak ki veletek a nevelt gyerekeitek?
-Úgy bújnak hozzánk, mint a saját gyerekeink. Nagyon érdekes ez, hiszen mondjuk ki, sajnos ők lelki sérültek valamilyen szinten. Nincs meg a mintájuk a biztonságos érzelmi kötődéshez. De a szeretetre szeretettel válaszolnak. Kell nekik a rutin, a rendszeresség, az egészséges táplálkozás és a szeretet. Ha ezeket a gyerekek mind megkapják, olyanok lesznek, mint a saját gyermekeink. Nem kérjük, hogy anyának és apának szólítsanak, a keresztnevünkön hívnak bennünket. Amikor az egyik gyerek elkezdett engem anyának szólítani, akkor mindig elmondtam neki, hogy én nem anya vagyok. Ők nem mindig értik még, hogy mi a nevelőszüleik vagyunk, azért elmagyarázom nekik. Nagyon szoros kapcsolatot alakítunk ki minden gyermekkel, egyébként nem is tudna működni. Érdekes viszont, hogy egyik gyermek sem sírt soha. Mikor ide behozták őket, együtt megvacsoráztunk, fürdés, fogmosás, esti mese után mindegyik ment gond nélkül aludni. Ez azért megdöbbentő. Sokszor beszéltünk erről a férjemmel, hogy egyik gyermek sem sírt az anyja után, nem volt hiszti vagy ilyesmi. Ha a mi saját gyermekeinket elvinnék tőlünk, ők kiüvöltenék a lelküket utánunk. A nevelt gyermekek mások, másban nőttek fel. A legtöbb nevelt gyermek hozzá van szokva, hogy emberek jönnek-mennek az életükben. Egy olyan gyermek, akit soha nem dicsértek soha semmiért, nem tud mit kezdeni a dicsérettel. Nagyon ügyelnem kell arra, hogy ne dicsérjem az ilyen gyereket túl, mert nem tudja hova tenni. Nekem azzal kell foglalkoznom, hogy fokozatosan vigyem fel egy szintre érzelmileg őket.
–Mik voltak a feltételek, amikor belevágtatok?
-Az első lépés egy általános beszélgetés, amikor elmondják, miről szól a nevelőszülőség. Erre az alkalomra meghívnak korábbi nevelőszülőket és idősebb, nevelt gyermekeket is. Ők mesélnek a saját tapasztalataikról és az összejövetel végén megkérdezik, hogy még mindig akarod-e. Ekkor kitöltenek egy papírt és elkezdődik egy folyamat. Volt egy 2 hónapos, nagyon intenzív tanfolyam, hetente 2 estét ott ültünk, délután 5-től este 10-ig. Minden alkalommal a tréner mellett volt egy nevelőszülő is, aki a saját életéből hozott fel példákat. Akkor még nem is tudtuk, hogy ezekről jelentés készül, minket már akkor megfigyeltek, mire hogyan reagálunk. Hetente egyszer eljött hozzánk egy szociális munkás és egy teljes átvizsgálást lefolytatott. Bizonyos témáknál külön beszélgettek velünk, korábbi élethelyzetekről, válásról, halálról, hogy ezeket hogyan dolgoztuk fel. Ilyenkor akár tolmácsot is biztosítottak, hiszen lehet olyan eset az életedben, amiről a házastársad sem tud. Nagyon nehéz volt. Mindenkinek vannak az életében olyan élethelyzetek, amiről nem szívesen beszél, vagy még magának sem vallja be. Ezek a témák előkerültek, hogy hogyan éltem meg, hogy dolgoztam fel. Ki kellett mondani dolgokat, szembe kellett néznem önmagammal. Nem hagyták annyiban a dolgokat, kíváncsiak voltak arra, hogy mennyire vagy képes feldolgozni dolgokat, vagy mennyire vagy képes segítséget kérni. Képes vagy-e megérteni, hogy segítségre van szükséged és mersz-e, tudsz-e kérni. Ugyanígy elbeszélgettek a gyermekeinkkel is, és akkor mi nem lehettünk ott. Itt nem lehetett szépíteni, teljesen át lettünk világítva. Utólag azt mondták, ha egyik gyerek is azt mondta volna, hogy ő ezt nem akarja (a kisebbik ekkor 7 éves volt), akkor nem kaptuk volna meg az engedélyt. Nagyon fontos volt, hogy a család egyként akarja ezt. Mind a tréning alatt, mind az átvizsgálás alatt azonban voltak olyan pillanatok, amikor mi azt mondtuk, hogy ezt nem csináljuk. Úgy éreztük, hogy mégsem nem állunk készen. Hogy olyan helyzetbe hozzuk a családot, hogy ide éjszaka csönget a rendőrség. Ez egy nagyon komoly erőpróba volt. Aztán mégis folytattuk. Egy év után újra átvizsgálják a családot, jelentést írnak rólunk, be kell vonuljunk egy bizottság elé újra. Ha minden rendben, akkor egy évre megújítják az engedélyt. Ez nem örökre szól. Három év múlva újra vizsgálnak, itt folyamatos kontroll van.
-Milyen anyagi támogatást kaptok?
-Férjem részmunkaidőben dolgozik, s amíg csak a baba volt a családban, akkor én is dolgoztam részmunkaidőben. Amikor jött a testvérpár, akkor abbahagytam, mert nem tudtam egyszerűen összeegyeztetni a kettőt. Napközben én vagyok itthon a gyerekekkel, de a férjem is rengeteget segít körülöttük. Az önkormányzatok honlapján egyébként elérhető, hogy milyen anyagi támogatás jár a nevelőszülőnek. Hetente kapunk fizetést, ami tulajdonképpen az én munkadíjam. Ezen felül kapunk egy bizonyos összeget gyermekenként. Ebben az összegben benne van a gyermek étkeztetése, ruházkodása, a különféle kikapcsolódási lehetőségek, klubbok díjazása, az áram, a gáz, vízfogyasztás, benzin, a gyógyszer, minden, ami felmerül a gyerek ellátásával kapcsolatban. Ezzel nem kell tételesen elszámolni, ezt minden gyermek megkapja és korosztályonként, sávosan van meghatározva. Ezen felül a születésnapok alkalmával plusz juttatás jár az ajándékokra, meglepetésekre, nyaralás alkalmából szintén extra pénz jár. Ha a gyermek úgy érkezik a családba, hogy nincs semmije-és általában bizony így érkeznek-akkor kapunk egy nagyobb összeget, amit rögtön a legszükségesebb dolgokra, ruházkodásra fordíthatunk. A tárgyi dolgokat, úgy mint ágy, etetőszék, kocsiülés eleve az önkormányzat fizeti. Megkapunk minden támogatást. Az összeg, amit hetente fizet az önkormányzat a nevelt gyermek után az olyan, amit én nem tudnék előteremteni a saját gyermekeimnek. Minden támogatást megkapunk, anyagi és lelki értelemben is. Nagyon odafigyelnek, hogy a nevelt gyermek semmiben se szenvedjen hiányt.
-A történetetek inspirált másokat?
-Igen és nem. Sokan kérdezték, hogy hogy válhatnak nevelőszülővé, mi ennek a folyamata. De mivel sok feltételnek kell megfelelni, vagy egyszerűen ők más élethelyzetben voltak, végül nem vágtak bele. Sokan ott bukják el a nevelőszülőséget, hogy ehhez azért kell angolul tudni. Vagy tudni kell külön szobát biztosítani a nevelt gyermeknek. Érzelmileg embert próbáló ez a helyzet, nagyon sok mindent fel kell tudni adni, ezt nem is tudja előre az ember. Sokkal kevesebb idő jut a saját gyermekeidre, s ehhez olyan partner kell, aki támogat ebben. Innentől a nyaralás sem úgy működik, mint előtte, minden komoly szervezést igényel. Őrületes lemondásokkal jár ez a helyzet, ugyanakkor nagyon olyat ad, amit semmi más. Ebbe a történetbe az egész családunk nagyon sokat beletesz. Amikor örökbe fogadták a kisbabát, a fiaim 2 hónapig sírtak utána. Akkor megkérdeztük magunktól, hogy miért tesszük ki a saját gyerekeinket ennek. De az élet ilyen, elvesztesz valamit, ami fáj, de meg kell tanulni ezekkel élni, fel kell tudni dolgozni. Lehet korai életévben találkoznak ezzel a leckével, de jelen pillanatban én itt vagyok nekik segíteni, együtt túl tudjuk tenni magunkat rajta. Egyelőre jól vesszük az akadályokat. De ha azt mondanák, hogy anya, mi ezt nem akarjuk, akkor nagy valószínűséggel abban a pillanatban befejeznénk. De jelen pillanatban erről szó sincs. A család a legfontosabb, saját és nevelt gyermekekkel együtt.
B. Szalma Emese
