Kihagytam egy hetet (ki is kaptam érte a blogjainkat koordináló Tami kolléganőmtől), ezért most dupla poszt jön. Hál’ Istennek van miről írnom, már megint én vagyok a világ legszerencsésebb fickója, megszületett életünk Második Kincse. Naná, hogy az apaságról fog szólni a mai blogposztom, nomeg egy kicsit a koronavírusosdiról is, amit jó újságíró módjára leteszteltem a héten…
BLOG, 1.0
EGY BARÁTI JÓ TANÁCS, EGY EGÉSZ ÉLETRE
Aki ismer, tudja, hogy irtó nagy a p@fám, szeretem is kinyitni, elég gyakran ki is szoktam, de a “haver, így és úgy éld a magánéleted” jellegű megmondóember-státusztól mindig is távol tartottam magam. Most az egyszer viszont másképp lesz, van egy piszok jó tanácsom a számodra, fogadd meg, be fog jönni…
…légy Apa!
…vagy Anya, ha nőnek születtél, értelemszerűen :) Ez a világ legklasszabb dolga, ez az, ami igazán értelmet ad a mindennapjaidnak. Mindig is pörgött körülöttem az élet, szerencsés vagyok: fantasztikusan klassz szülőket, igazi szerelmet, ezernyi cimborát, rengeteg ordas nagy bulit, élményt, szakmai kihívást kaptam az Istentől (meg persze, ahogy illik, IFA platónyi küzdelmet is, de hát így szép a nagybetűs), 29 évesen úgy éreztem, kb. dombon a tanya. Aztán megszületett az első Hercegnőnk és akkor esett le: az én addigi totálisan rock ‘n roll, teljesnek hitt életem egy üres, buta, értelmetlen kis valami volt Ő előtte. Az igazi, nagy betűs life ott kezdődik, amikor Gyermeked születik. Onnantól rajtol az igazi időszámítás, onnantól van tétje a meccsnek, onnantól kapcsolod át a kedvenc videojátékodat “rookie” – ról “pro” módra. A csoda kereken 10 évvel (és néhány ordas nagy pofára eséssel) később megismétlődött: október 8-án, hajnal 5:50-kor megszületett a második Tündérünk és én azóta megint a fellegekben járok.
Nem tudom és nem is nagyon akarom elmagyarázni, miért annyira nagyszerű érzés ez. Amíg nincs családod, úgysem érted. Vágj bele, ne keress kifogásokat, ne várj a jobb fizetésre, a nagyobb lakásra, alapíts családot, ha úgy érzed, itt az ideje. Hidd el, utána már nem lesz, ami megállít, nyugodtan kiírhatod majd a homlokodra, hogy “impossible is nothing.”
Csütörtök éjjel volt, a feleségem (egyben a szülőszobában lenyomott gigászi harc óta a legnagyobb Istennő, akit valaha közelről láttam) hajnal 1 után ébresztett, hogy itt az idő. Basszus, tényleg itt volt: olyanok voltunk, mint egy amerikai akcióvígjátékban, szakadó esőben, padlógázzal (persze szigorúan 50-nel) estünk be a női klinikára. Eskü’, azt hittem, nem érünk be. Ismét bent voltam a szülésnél, ismét én vágtam át a köldökzsinórt és ismét engem kellett a padlóról felmosni a végén. Akárcsak az első Kistündér születésekor, két dologra már megint rádöbbentem:
1.: Nálatok, Anyáknál nagyobb hősök nincsenek. Egy gyermek világra jövetelénél nagyobb küzdelem a világon nincs, nálam minden nő, aki ezen átmegy, örökkön örökre kiérdemli a szuperhős titulust.
2.: Lehet non-stop szidni a magyar egészségügyet (nyilván, vannak olyan dolgok, amelyek miatt van is miért), de ami a szegedi szülészeti-nőgyógyászati klinikán megy, az valami egészen más, valami egészen jó fej, valami egészen profi. Olyan, mintha nem is a fenti intézményrendszer része lenne, olyan, mintha egy másik galaxisban lennénk. Frusztrált, kiábrándult, kiégett egészségügyi dolgozók helyett higgadt, mosolygós, pozitív hozzáállású fickók és csajok rohangálnak fel-alá, akárcsak 10 éve, az első Hercegnőnk születésekor, most is azt éreztem, totál jó kezekben vannak a kincseim. A szülésznőnk (10 éve is ő volt, imádom) és az orvosunk amellett, hogy tökéletes profizmussal segítették a brutálisan nagyot küzdő életem szerelmét, még arra is maradt idejük, hogy a 10 percenként ciklikusan beparázó apukát (engem) lenyugtassák. Szenzációs páros, jó érzés tudni, hogy ekkora arcok dolgoznak a magyar egészségügyben.
Visszatérve, a jó tanácsra. Ne érts félre, természetesen van az, hogy valakinek nem lehet gyereke, akár egészségügyi, akár egyéb okokból. Az én kis tanácsom arra az esetre vonatkozik, ha minden klappol, na, akkor tényleg ne hezitáljatok a pároddal, vágjatok bele. Ha a helyzet fordított, tehát a szándék megvan, viszont mégsem klappolnak azok a bizonyos dolgok, az orvosok olyasmit mondanak, hogy nem lehet, nem fog összejönni, ne hidd el nekik, csodák márpedig vannak (én már csak tudom…), tartsatok ki!
BLOG, 2.0
SZEVASZ, COVID…
Csak hogy ne legyen olyan egyszerű, bekaptam egy jó kis koronavírust. Hogy mindez mekkora para úgy, hogy mindössze pár napos gyereked van, bele se menjünk, maradjunk annyiban, hogy nagy. A második Kistündér megszületett, én a fellegekben, walkin’ on sunshine, megspékelve egy random és villámgyors (de eredményes) tejfakasztással nomeg ezernyi élménybeszámolóval, amikor a hétvége finishében jön a hír: az egyik kolléga pozitív tesztet kapott.
Bumm.
Villámgyorsan home office-ba varázsoltuk a céget (ebben a tavaszi Szeged 365 start után már van “némi” rutinunk, hála a kollégák profizmusának ez nagyobb kalamajka nélkül lement), a brancsot pedig az októberre betervezett céges csapatépítés helyett egy céges COVID-tesztre vittük el egy szegedi magánklinikára. Az eredmény 5 fertőzött (köztük én) a többieknek hál’ Istennek kutya baja. Ami öröm az ürömben, hogy az 5 pozitív tesztet produkáló kolléga is viszonylag light-osan megúszta a dolgot, valakinél influenza-szerű tünetek jelentkeztek, valakinél az ízlelés-szaglás ment el, valakinél pedig az ég adta egy világon semmi sem volt.
Hogy milyen volt a hónapok óta vagy (A) démonizált, vagy (B) elbagatellizált, de objektíve ritkán kezelt koronavírus, FPS (first person shooter) módban? Nálam egy influenza light – ot produkált, némi izomfájdalommal, nehéz légzéssel és fájó tüdővel megspékelve 3-4 napig. Nem mondom, hogy meg sem éreztem, de viszonylag olcsón megúsztam, sőt, a blogposztom megírásának pillanatában már majdnem tünetmentesen fetrengek a laptopommal a mellkasomon. Nyilván, nem vagyok egy kifejezetten veszélyeztetett fickó: 39 éves vagyok, makk egészséges, ha a bokszzsákom heti 2-3 alkalommal történő püfölése annak számít (szerintem nem számít annak), akkor a magam pronyó módján még sportolok is. Ami necces a dologban, hogy féltem a szeretteimet, a Feleségemet, a Kislányaimat (hogy mekkora király érzés többes számban leírni ezt a szót…), utálom a kisszobát (karantén a karanténban) és szürreális, hogy egy darab puszit sem adhatok senkinek a csajok közül. Az ismerősök reakciói a legviccesebbek: az általam ismert világ egyik fele olyan halálra vált hangon hív fel, mintha utolsó stádiumú AIDS-es lennék, a másik fele meg úgy, mintha a Resident Evil című játékból szedtem volna össze a T-vírust, rettegve attól, hogy a telefonvonalon keresztül fertőzöm le és válik vérszomjas zombivá. Ami viszont bejött: szombaton megérkeztek letesztelni az Asszonypajtást (mivel miattam ő is karanténban van, a háziorvos kirendelt egy “kiszállásos” tesztet), a szkafanderben a házunkba belépő mentős hölgy totál úgy nézett ki, mint Allen Ripley tizedes az Alien első részében, amikor kipaterolja a dögöt a Nostromo zsilipkapuján. Sci-fi rajongóként 10/10 az élmény-faktor, csak hogy a pozitív oldalát is nézzem a dolognak.
Mielőtt a fenti sorokat olvasva elkezdenétek túl lazán venni a koronavírust: van olyan, velem egy idős, ráadásul sportember ismerősöm, aki kórházba és lélegeztetőgépre került ugyanezzel a nyavalyával, pedig előtte kutya baja sem volt. Azóta meggyógyult, köszöni jól van, de akkor is, tud a koronavírus az enyémnél sokkal nagyobb kalamajkát is művelni.
Szóval, ne tessék se ellazázni, se túlpánikolni. Közhely, de: maszk, gyakori kézmosás, heringparty-mentes életvitel plusz minden, amit Cili nénénk a szánkba rágott ezerszer és (remélhetőleg) nem lesz nagy baj.
Vigyázzatok magatokra és fogadjatok szót az Anima Sound Systemnek:
(Ok, ezt a slágert leszámítva sikítófrászt kapok az Anima Sound System zenéjétől, de 1. mondanivalóban tökéletes, 2. se az Iron Maiden, se a Van Halen, se az Aerosmith nem írt dalt a témában, úgyhogy maradt az Anima klip, bocs…)
Kisházi Sándor
főszerkesztő
Szeged365.hu
