Lassan kilenc hónapja annak, hogy minden nap írunk és beszélünk a koronavírusról. Lassan kilenc hónapja annak, hogy újságíróként testközelből látjuk azt, hogy a jól megszokott kis életünk hogyan változik meg egyik pillanatról a másikra. Lassan kilenc hónapja annak, hogy azon dolgozunk, hogy erről mindenki időben, hitelesen és pontosan értesüljön.
Kilenc hónapja követjük a frontvonalban dolgozók fáradhatatlan munkáját és kitartását. Kilenc hónapja nézzük, lájuk és halljuk azt, hogy miként szakított szét és félbe családokat, munkaközösségeket, ünnepségeket, nagyon fontos eseményeket és rendezvényeket egy eddig nem létező és még most is félig-meddig ismeretlen szörny.
Lassan kilenc hónapja annak, hogy egyre többen azt érezzük, hogy a világ egy újabb háborúra készül. Vagy legalább is egy nagyon éles és komoly váltásra, amivel sokan, nehezen birkózunk majd meg. Addig viszont?
Addig viszont jó esetben megpróbáljuk átértékelni mindazt, amink eddig volt. Megpróbáljuk szeretni egymást őszintén. Megpróbáljuk tisztelni a másikat. A másik hivatását, családját, szerepét és fontosságát. Megpróbálunk hinni és alázatosan tovább dolgozni az országért, amiben élünk. Megpróbálunk odafigyelni másokra, megpróbálunk nem egymás nyakába lihegni, meg egymásra köhögni és tüsszögni. Megpróbáljuk elsajátítani a virtuális világ apró, kis trükkjeit. Előtérbe helyezzük a mozgást, a közösségeket, a kapcsolatokat. Nem rohanunk. Túlélünk. Alkalmazkodunk. Megtanuljuk, hogy hiába duzzogunk, egyszerűen nem tudunk és nem is lehet mást tenni, mint elfogadni és türelemmel kivárni ennek a már-már felfoghatatlan állapotnak a végét, ami egy év alatt végigsöpört egy világon.
Egy olyan világon, ahol eddig mindig, mindennek és mindenkinek a szerepe magától értetődő volt. Egy olyan világon, ahol eddig azt gondoltuk, hogy minden és mindenki megállíthatatlan. Egy olyan világon, ahol bármikor, bárki megtehetett bármit. Egy olyan világon, amin az elmúlt időszakban soha, semmi nem fogott ki ennyire. Ahol a technika szárnyal, az emberek pedig egyre okosabbak és egyre jobban élnek. Egy olyan világon, ahol most minden egészségügyi dolgozó, minden katona, minden rendőr, minden egészségügyi képzésben résztvevő hallgató, kutató, fejlesztő, pedagógus és vállalkozó tevékenysége, tehetsége és tudása felértékelődik. Egy olyan világban, ahol most nincs lehetőség hibázni, ahol a legkisebb döntés is óriási szereppel bír. Egy olyan világban, ami lassan, de biztosan megcsupaszítja önmagát. Lefoszlik róla minden máz, minden csillogás. Mezítelenné válik, mint az emberek a kádba lépés előtt. Mezítelen és üres lesz, ha nem vigyázunk.
Mezítelenek és üresek leszünk, ha nem vigyázunk egymásra.
