Érezhető az európai polgárok körében, hogy egyfajta várakozás van a normalitás forradalma iránt. A 68-as kulturális forradalom, amely Párizsban, Prágában és San Franciscoban ment elsősorban végbe (igazi tétje leginkább természetesen a szovjet blokkhoz tartozó Csehszlovákiában volt), olyan folyamatot indított el, hogy a polgárok döntő többsége mára azt érzi, hogy az abnormalitás diktatúrája ül tort a mindennapokban.
Ez az abnormalitás jellemzően a médiában mutatja meg magát. Konkrétan a média egyik része egy párhuzamos valóságot, új igazság univerzumot hoz létre, amiben sokan érzik jól magukat, és amit természetesen elhisznek, de az emberek túlnyomó többsége magában somolyog, amikor diktatúrázást, soha nem definiált jogállamisági hablatyot, vagy éppen a sajtószabadság mindennap bejelentő (ál)híreit hallja.
Az USA-ban a vietnami háború idején a liberalizmust tekintették az ellenkultúrának. Liberális vagy baloldali beállítottságú gondolkodónak lenni „klassz, cool és eredeti” volt. Az 1960-as és 1970-es években az amerikai konzervativizmus volt az úgynevezett „establishment”. A mainstream kultúra konzervatív hiedelmeken és értékeken alapult. Annak ellenére, hogy ebben az időszakban a konzervativizmus uralta a mainstream kultúrát, bizonyítékok sora mutatja, hogy az elmúlt 15 évben ez megfordult. A konzervativizmus felváltotta a 60-as és 70-es évek liberalizmusát, és ma ez az új ellenkultúra.
Az új kontrakultúrává váló konzervativizmus különösen hangsúlyos volt a 2016-os elnökválasztáson. Bár a konzervatív jelölt nyerte meg a választásokat, a mainstream média Donald Trump támogatóit és a régi vágású konzervatívokat rasszistaként, szexistaként és idegengyűlölőként ábrázolta. A mai társadalomban a konzervatívokat mára már elidegeníti az a felfogás, amelyet a mainstream sajtóorgánumok táplálnak a nyilvánosság számára.
Ezen mainstream sajtóorgánumok közé tartozik Amerikában gyakorlatilag az összes országos napilap az USA Todaytől kezdve a New Yorki-i liberálisok lapjáig a New York Timesig. Elképesztő médiafölényben van a Demokrata Párt, vagyis a liberálisok, akiket ha el kellene helyezni egy vonalon, akkor a két végpontja a manhattani progresszív elit és a Clinton-család, középpontja Barack Obama, másik végpontja a mérsékelt globalisták. Ezek a médiatermékek Trumpot, kabinetjét és támogatóit regresszív, beposhadt bigottként ábrázolták.
Gyakorlatilag a balliberálisok olyan túlsúlyban vannak az USA-ban a médiában, mint Magyarországon a 2000-es években, amikor is 90-10%-os volt még a Hír TV megjelenésével is az arány. Elképesztő, hogy a különbség csekély csökkenését is a sajtószabadság végének tekintik és a közösségi médiákban hihetetlen sivalkodást kell elszenvedni olvasva posztjaikat, kommentjeiket, és a buborékukban írt valamint a visszhangkamrájukból kikerülő cikkeiket.
Hasonló cirkuszolás ment végbe az USA-ban egészen idén januárig, a hatalmas médiafölény ellenére. A Golden Globe díj átvételekor a mainstream kultúra egyik hőse, a talk show sztár Oprah Winnfrey beszédében képes volt azt állítani, hogy ’the media is under siege’, vagyis ostrom alatt van a sajtó. Tehát nem kell meglepődnünk mikor nemzetközi mintákat ismerünk fel a közéletben. A világ sajtójában uralkodó konzervatív értékeket démonizáló balliberálisok dominanciája okán kijelenthető, hogy a konzervativizmus lett az új ellenkultúra.
Különösen az elmúlt húsz évben vált fojtogatóvá a balliberális koncepció és a társadalom mérnökök által elképzelt értékek totális közvetítése a kultúrában, elég csak az 1998-as évben indult Szex és New York című sorozatra gondolni, amely a szingliséget helyezte piedesztálra és hatalmas hatása volt a kultúrában. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a modern kultúrában egyensúlyhiány van e különböző politikai ideológiák között, elég csak arra gondolni, hogy az USA-ban Milo Yiannopoulos és Gavin McInnes konzervatív előadókat kitiltották konferenciákról, letiltották közösségi média fiókjukat a szólásszabadság jegyében, addig bizonyítottan bűnelkövető, szélsőbaloldali egyének naponta posztolhatnak gyűlöletkeltő írásokat mindenféle következmény nélkül.
Az amerikai kultúra annyira széles körben elfogadja a liberalizmust, hogy a konzervatív felszólalók képtelenek voltak megosztani a Trump kormányról alkotott véleményüket. Ezenkívül a korábbi legnépszerűbb műsor a „Saturday Night Live” annyira unalmas ’show’ lett, hogy csak a most leköszönt amerikai elnököt, annak politikai lépéseit, meggyőződését és értékeit gúnyolják még mindig ki ásítóan szajkószerűen, ahogyan azt tették négy éven keresztül. Bár úgy tűnik, hogy a konzervativizmust démonizálják, és csak a mainstream média és kultúra szemlélete érvényesül, egyre többen mégis egyfajta vagány lázadásként élik meg a konzervativizmust, benne a vallásgyakorlást, a családközpontúságot, a hagyományok tiszteletét.
Például egy Portlandi Egyetemen végzett kutatás azt találta, hogy egyre több fiatal személy tartja magát konzervatívnak. Ennek oka, hogy a mainstream kultúra vagy az úgynevezett ’establishment’ ellen fordulnak. Hasonló folyamat kezd végbe menni, ami a 60-as évek végétől lezajlott. Amikor az egyik politikai ideológia átveszi a kultúrában a hegemóniát, a dominanciát, a másik pedig az árnyékba szorul, a kultúra végül a kevésbé domináns ideológia felé tolódik el.
Ez a jelenség hasonló a szabad piacgazdaságban érvényes elvhez. Ha a gazdaság rossz állapotban van, akkor természetes módon jobb állapotba kerül később. Most abban az állapotban vagyunk, hogy a konzervativizmus a liberális dominancia szorításából tör fel és nyer egyre nagyobb teret. Ahogy a most indult Pesti TV műsorvezetője, a politikai hobbista Jeszenszky Zsolt fogalmaz, igazi lázadás ma konzervatívnak lenni. Ez a lázadás szerintem meg pont a normalitás forradalma iránti várakozásban aktivizálódik.
A SZERZŐRŐL:
Thékes István szegedi oktatáskutató, nyelvtanár, a szegedi Gál Ferenc Tudományegyetem docense, korábbi junior válogatott teniszező. Felsőfokú tanulmányait az Egyesült Államokban végezte angol irodalom szakon, majd a Szegedi Tudományegyetemen angol-olasz szakon szerezte meg mesterdiplomáját. Doktori fokozatát szintén Szegeden szerezte meg neveléstudományból. Kutatási területe a szóelsajátítás kognitív folyamatai. Korábban junior válogatott teniszező volt, pályáját mégis a modern nyelvoktatásban kezdte meg. Számos országban tanított angol nyelvet a saját maga által kifejlesztett játékosított, kommunikatív módszerrel, mint például Szaúd-Arábia, Spanyolország, Málta. Jelenleg a Gál Ferenc Főiskola docense és oktatáskutatóként, valamint felsőoktatási nemzetköziesítési szakemberként dolgozik. 2019-ben a Cambridgeben, New Yorkban és Nicosiaban is fontos tudományos konferenciákon ismertette kutatási eredményeit. Négy gyermek édesapja, akikhez angol nyelven beszél.
