Andor kollégámmal megbeszéltem, hogy péntek reggel találkozunk Újszegeden, ahol megtanuljuk a vitorlázás alapjait. Miközben elektromos rollerrel hasítottam át a Tisza felett, éreztem azt a szelet, ami némi bizonytalanságot okozott szárazföldi lelkemben. Végül a félelmem nem volt alaptalan, mert a szél tényleg okozott a hajókázás közben némi pulzusszám növekedést, de elspoilerezem: végül a kamera sem ugrott a vízbe az ott most is pihenő II. világháborús tank mellé, és bár nagyon oldalra feküdt a vitorlás, végül nem borultunk.
Kiskoromban amikor éppen nem huszár vagy sztárfocista akartam lenni, akkor egyértelműen hajós kapitány volt a karrier cél, sőt némi romantikával átitatott kalózkapitány szerep is megfordult a fantáziámban. Tanultam a csomókat, néztem a kalandfilmeket, vettem ki a Somogyiból a hajós könyveket…nagyjából eddig jutottam elméletben a tananyaggal, de el kell áruljam szegediként azért a Sárgán is volt a családnak egy mólója, ahol egy ki motoros csónakunk is volt. Ezt néha tizenévesen vezethettem. Kis csónak volt, a hátuljában egy Yamaha motorral amelynek ereje száguldozásra nem volt alkalmas, de fel tudtunk vele pötyögni a Tiszán jó pár kilómétert…hatalmas élmény volt. Aztán egyszer általános iskolás koromban Palicson a tó közepéig sikerült elvitorláznunk egy barátommal, de az esti szélcsend már megfogta a hajót, és mi kisgyerekek remegve vártuk a tó közepén himbálózva, hogy vajon most mi lesz…nagy baj nem lett, jött a “begyűjtő hajó” és kivontatott… a parton brutálisan leszidott a táborvezető fiatal srác. Tockos nem volt, így nem sírtunk, és a táborban a lányoknál is menők lettünk a hajós kalandunk miatt. Na ennyi felkészülést adott az élet nekem hajókázásból, és most itt Szegeden indultam Kipper György barátomhoz, hogy írjunk egy cikket Szeged büszkeségéről a Tiszáról és a vitorlázásról. Izgalmas lett a vége.
Elsőként az elektromos közösségi roller parkolási helye nem volt megfelelő (vigyázzatok, mert a Partfürdőn nem mindenhol lehet leparkolni), majd a mentőmellény figyelmeztetett hogy Schobert Norbi kegyetlenül megalázna ha látná a testem. Szóval nehezen találtam rámillő mellényt, de a megfelelő méret kiválasztása után büszkén mentem a vitorlásokkal teli mólóra. Kipper Gyuri úgy adta az utasításokat, hogy csak kapkodtam a fejem, és már 5 perc után izomlázam lett. Hol a hajót fogtam, a molóról kinyújtva a kezem, hol pedig hasaltam, hogy az árbóc-vitorla kombó fejbe ne kólintson. Olyan erős szelünk volt, és hol innen hol onnan fújt, hogy bevallom őszintén nem volt bátorságom megkérdezni a kapitány úrtól azt a kérdést ami motoszkált a lelkemben: volt már vitorlás borulás a Tiszán? Egyszerűbb volt a biztonságos, majré mentes tudatlanság.
Aztán egy “most ugorj mert elmegy” kiálltás után a hajóban voltam, míg Andor kollégám egyenlőre a partról nézte a matrózzá válámos pillanatait. Volt innen szél, arra térdelés, majd onnan szél erre térdelés. Volt két pillanat amit örökre megjegyzek, mindkettőnél ugyanaz a kapitányi utasítás érkezett: “Mot ülj ki gyorsan!!!” Ilynekor a hajó fittyet hányva 100 kiló feletti testemnek, vitrolástól, mindenestől lefeküdt a Tiszára. Na azonnal kiültem (ami azt jelentette számomra, hogy az ellentétes oldalon majrézva felültem a hajó szélére), és mormoltam egy imát magamban…na de ezután kezdtem haloványan de érezni a hajót, ahogyan engedelmeskedik a testmozgásomnak. Kötél itt kienged, ott behúz, majd fordítva, közben kiülés…hatalmas élmény volt onnantól kezdve. Gyönyörű volt az ég, a háttérben a híd, a Dóm tornyai, és közben valahogy a Tisza részévé váltam…a legmegdöbbentőbb az volt, hogy átéreztem milyen kicsi az ember, és mennyire együtt kell lüktetnie a természettel, a temrészeti erőkkel. Nem akarok túlzásokba esni, de még jobban szerelembe estem Szegedbe, a gyönyörű Tiszába, pedig 15 percet voltam a vizen. Szép Szeged. Csodálatos Szeged. Fantasztikus vitorlázni a Tiszán. Hétfőn a teljes interjút hozom, most itt van egy kis videófilm Nektek:
Egy hozzászólás