A közönség egyik legnagyobb kedvence, Borovics Tamás 25 éve a Szegedi Nemzeti Színház oszlopos tagja – olvasható a Szegedi Nemzeti Színház weboldalán megjelent interjúban. Felsorolhatatlan, hogy negyed évszázad alatt mi minden történik egy emberrel – főleg, ha színész –, de mindenki Borója ennyi év után sem veszítette el a lelkesedését. Ahogy ő fogalmaz, bohém, vidám gyerekként csillogtatja meg tehetségét estéről estére a számára világot jelentő szegedi deszkákon.
Manapság ritka, hogy az ember 25 évet tölt ugyanazon a munkahelyen, ezen a pályán különösen, veled mégis ez a helyzet. Van olyan fontos mérföldkő, amit kiemelnél az elmúlt negyed évszázadból?
Mikor ezt először kimondták, az jutott eszembe, hogy azonnal adjátok vissza a 25 évemet. Olyan gyorsan repült el és annyi minden történt, hogy nem tűnt fel, hogy ez egy negyed évszázad. Közben született egy lányom, talán benőtt a fejem lágya, de nem értem, hogy telhetett el ennyire gyorsan. Ez kicsit fájdalmam is, hogy lekorlátozódott az életem a család és a színház között, gyakorlatilag más nem is volt az elmúlt két és fél évtizedben.
De nem bántad meg, ugye?
Nem, egyáltalán, csak furcsa, hogy mindjárt 50 éves leszek, és nem érzem magam annyinak. Érzem a kort bizonyos tekintetben, de azt hiszem, megmaradtam bohém, vidám gyereknek.
25 év alatt vágytál arra, hogy itt hagyd Szegedet, kipróbáld magad máshol?
Nem, sőt. Időnként volt szerencsém filmben, sorozatokban forgatni, de mindig azt éreztem, mikor átléptem Szeged közigazgatási határán kívülre, hogy én ezt nem akarom. Nekem itt a helyem. Nem tudok olyan helyre menni, hogy ne köszönnének rám és ne legyen az embereknek egy jó szavuk hozzám. Hálás vagyok, hogy szeret a város, itt született a lányom, minden ide köt, és ezt nem cserélném el semmire.
A díjaid is ezt a szeretetet igazolják, legutóbb például a Dömötör-díj, melyet a közönség ítélt oda neked legjobb férfi mellékszereplő kategóriában.
Nem is a díjak adják nekem az igazi visszajelzést, hanem az az érdeklődés és szeretet, ami a városban lépten-nyomon körülvesz.
Mi volt a legszebb és a legnehezebb az elmúlt 25 évben? Már a család és a színház összeegyeztetése sem könnyű feladat, úgy tűnik, neked mégis sikerül.
Ehhez kell egy nagyon jó feleség. Valamikor ő is szakmabeli volt, ismeri a nehézségeket, de ő az én agyam és lelkiismeretem, ő rugdos át bizonyos nehéz helyzeteken, ő biztat mindig. Legnehezebb szituációt nem tudnék kiemelni, adott pillanatban mindegyik nehéz. Azt sem tudom elmondani, mi volt a legjobb. Minden este, amikor kiáll az ember a színpadra és azt érzi, hogy tetszik a nézőknek, amit csinál, az mindig jó érzés. Amikor boldogan-fáradtan megyek haza, abban minden alkalommal van valamiféle felemelő érzés.
Jellemzően mivel állítanak meg az emberek az utcán?
Mindig az aktuális darabokat sorolják fel, de visszatérő előadások is vannak, melyeket megemlítenek, hogy ebben vagy abban mennyire tetszettem nekik. Bármit mondanak, mindig jólesik.
Hogyan töltődsz fel, hogy estéről estére a maximumot tudd nyújtani a színpadon?
Otthon, a teraszon vagy a kertben, az erdő mellett a családdal és a kutyával. Ha van időm, hazautazom a szüleimhez, náluk, az erdőben töltök pár napot gombászással. Szeretek elvonulni, csendben lenni. Azt veszem észre, hogy az emberek egyre hangosabbak, és ez engem egyre jobban zavar.
Muszáj megkérdeznem, hogy az elmúlt 25 évből van-e olyan szerep, amelyik különösen közel állt hozzád?
Az a fura, hogy én általában elégedetlen vagyok azzal, amit csinálok. Bármennyire pozitívak a visszajelzések, mindig azt érzem, hogy valami hiányzik, valamennyivel kevesebb lett, mint szerettem volna, és mindig egyfajta elégedetlenség az, ami tovább lök a következő előadásra. Vannak kedvenc, különösen a szívemhez nőtt produkciók, de nem emelnék ki egyet sem. Hálás vagyok, mert sok ilyen volt, sőt, volt több olyan is, ami ha csak egyszer előfordul egy színész életében, akkor azt mondom, hogy egy színész boldog lehet.
Állítólag az elégedetlenség viszi előre a világot, és úgy tűnik, téged is.
Igen, és ez kell is nekem, újabb és újabb kihívások felé kényszerít.
A következő évadban is nagy feladatok várnak rád.
Nincs megállás, az évadzáróról egyenesen a Játék a kastélyban olvasópróbájára mentünk, szeptemberben mutatjuk be. Utána jön a Hegedűs a háztetőn, majd a Száll a kakukk fészkére, melyekben szép feladatokat bíztak rám, illetve a továbbjátszások. Nagyon kemény évadom lesz, a nyarat is úgy alakítom, hogy mentálisan és fizikailag is fel tudjak készülni.
Izgulsz?
Nagyon érdekes, régen gyűlöltek emiatt a kollégák, de két jelenet között képes voltam elaludni a takarásban, végszóra felkeltem, bementem, és lejátszottam a jelenetet. Ez mára annyira átfordult, hogy minden egyes fellépés előtt iszonyatos félelem van bennem, egy városi versmondás előtt öt évet öregszem, pedig tisztességesen felkészülök, odateszem magam, és ugyanez vonatkozik a színházi előadásokra is. Minél több időt töltök el ezen a pályán, annál nagyobb bennem a megfelelési kényszer.
Nem szeretnélek még jobban felzaklatni, de ezen a színpadon, Gregor József és Király Levente után játszani Tevjét, kívülről is ijesztő – és megtisztelő – feladat.
Ilyen elődök után megfordult a fejemben, hogy mit keresek én itt, mit akarok ezzel a szereppel… óriási bizonyítási vágy van bennem. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy azok a nézők, akik Gregor Józseffel és Király Leventével látták ezt a darabot, mit fognak mondani.
25 év múlva valaki talán azért fog izgulni, hogy Borovics Tamás játszotta előtte ezt a szerepet.
Én pedig borzasztó irigy leszek arra a fiatalra, aki utánam fog következni.
25 év után is jól érzed itt magad, az elégedetlenséged csak magadra vonatkozik?
Jól érzem magam, különben nem lennék itt. Ráadásul el is vagyok kényeztetve a feladatok és a nézői szeretet tekintetében is, ezen a téren nincs miért elégedetlennek lennem.
Rendkívül sűrű éven vagyunk túl, az évadot pedig egy hatalmas feladattal zártad.
Mindig felkészülök arra, ami vár rám, az elmúlt időszak azonban borzasztó nehéz volt a pandémia és az állandó bizonytalanság miatt, az évad végére pedig teljesen kimerültem. Mikor elkezdtük próbálni a Mária országát Alföldi Róberttel, attól féltem, hogy nem tudom az általa megkövetelt 110 %-ot nyújtani.
A nézőtérről látva sikerült.
Ennek örülök, nagyon érdekes próbafolyamat volt, mint egy kurzus, sokat lehetett tanulni belőle. Azt gondoltam, hogy a 39 lépcsőfokban elértem a fizikai teljesítőképességem határát, gyakorlatilag lefutunk egy félmaratont. A Mária országában nem volt ennyire komoly fizikai megterhelés, de igerendszerileg olyan összpontosítást és jelenlétet igényelt, hogy háromszor annyira elfáradtam. Ez nagyon tanulságos, le lehet szűrni, milyen területen kell még magam treníroznom, tehát 25 év után is van mit tanulnom a pályáról.
A rendezés mellett az alapmű sem könnyítette meg a helyzeteteket.
Székely Csaba zseniális. Amit megírt, történelmileg helytálló, kritizál, de közben szórakoztat is. Már a nyelvezete is nagyon nehéz önmagában, teljesen rá kell állni, és utána ki kell esni belőle, nehogy egy másik előadásban előjöjjön, annyira egyedülálló. Fantasztikus szöveg.
Ekkora távlatokban gondolkozva: van konkrét terved a következő negyed évszázadra?
Azt se tudom, holnap mi lesz. Nem tervezek, sodródom az élettel, de annyit mondhatok, hogy nem szándékozom innen elmenni. Szeretek itt.
7 hozzászólás