Anti-bullying hét van a gyereknek az iskolában. Arról mesélnek nekik, miért nem szabad senkit sem kirekeszteni, csúfolni. A hét első napján páratlan zokniban lehetett menni. Az iskolai egyenruha mellett üdítő színfolt volt látni sok gyereken a különféle színű, macis, szörnyikés, mintás zoknikat. Bár a fiam valószínűleg sokat még ebből nem fogott fel (5 éves), de tetszett neki a kaland. Nekem meg az üzenet.
A témát persze nem csak iskolák dolgozzák fel, biztos vagyok benne, hogy jó néhány munkahelyen is megemlékeznek róla. Itt, Angliában viszonylag komolyan veszik a témát és ez jó. Sokszor azonban azt látom, hogy mindez csak írott szabályok, lefektetett irányelvek mentén történik és a gyakorlat ettől némileg eltér. Az áldozathibáztatás itt is létezik, ez nem a jobbik oldala a világnak.
Húsbavágó nekem a történet és mindig megszólítva érzem magam. Lassan 2 éve jöttem el egy korábbi munkahelyemről, ahol gyönyörűen szökkent szárba a munkahelyi bántalmazás kártékony virága. És igen, mint a futónövény, engem font körbe és rántott le magával. Nem kellett sokat küzdenie, azt hiszem, alapból nem voltam jó lelkiállapotban. Szakirodalmak foglalkoznak azzal, ki lehet áldozata az efféle negatív közösségi akciónak. Mert ez bizony közösségi akció. Van/nak az elkövető/k és vannak a nézők, a passzív megfigyelő/k, akik ugyanolyan részei a történetnek. Ahogy mondtam, szakirodalom próbálja feltérképezni, ki lehet tökéletes alanya a munkahelyi bántalmazásnak, s bár sokszor olvasom, hogy gyakorlatilag bármikor bárki, mégis szinte törvényszerűnek látszik, hogy az eleve nem jó lelkiállapotban lévők hamar magukra találnak ebben a szerepben. GYES-ről visszatérve, megtépázott önbizalommal, zsonglőrködve az anya és a dolgozó feleség szerepei között, nulla társadalmi-közösségi aktivitással kitűnő táptalaja voltam a történetnek. Munkaidőm végeztével rohantam elcsípni a buszt hazafelé, részmunkaidőben dolgoztam és nem csacsogtam sokat munkaközi szünetekben sem a kollégákkal. Amúgy is egy versenyistállóba kerültem, mikor visszatértem a szülési szabadságból. Ambiciózus fiatalok egymást túllicitálva igyekezték meggyőzni a főnököt kiválóságukról és előfordult, hogy nem féltek féligazságokat megosztani vélt versenytársaikról. Ott hibáztam, de nagyot, hogy nem tulajdonítottam ennek jelentőséget. Végeztem a munkám és kész.
Hiszem, hogy mindig van egy mozgatórugó a csapatban, aki mellé-tartva az esetleges retorzióktól-odaáll a csapat egy része és némán támogatja akcióját. Inkább ő, mint én alapon az emberek nem szólalnak fel igazságtalanságok ellen, nem viszik vásárra a bőrüket, ugyan, miért is tennék. Legjobban operálni irigységgel, féltékenységgel, félelemmel lehet, erre még az egyszerű ember is saját irháját mentve válaszol. Hibáztatom-e a nézőket? Akkor hibáztattam, keserű fájdalommal kívántam hasonlót nekik. Ma már csak tudom, hogy elsősorban azért bégetnek, mert a többiek is ezt teszik és nem akarnak kilógni a sorból.
Ismétlődő mintázat az életemben, hogy mindig szolidaritást akartam vállalni az igazságtalansággal szembekerülőkkel. Nem tudom, miért, egyszerűen elképesztő mértékű együttérzést vált ki belőlem a történet. Az érzés, amit ekkor átélek, olyan, mintha felgyorsulna az ereimben a vér áramlása, ilyen, amikor megiszok egy pohár bort. Versenyt futnak az idegingerületek a bőröm alatt, mintha egyszerre lenne izomláz a testem egészében. Kitágul a világ is, legalábbis a beszívott levegő szétfeszíti a mellkasomat és nem tudom visszafogni, amit érzek. Kinyílik a szám, elárulom magam minden egyes szóval, viszem vásárra bőrömet. De ha nem tenném, összemennék egészen picire, mintha valamiféle tétje lenne ennek a játéknak. Senki sem tapsol utána, nekem mégis olyan, mintha pár centivel felemelkednék a levegőbe. Sőt, általában azt hiszem, gúnyosan le is szólnak a hátam mögött, mintha különbnek tartanám magamat tőlük. De csak egyszerűen nem tehetek mást. Ez lenne az, amikor elfogadod a sorsodat?
Dahlke szerint az ilyen típusú feltünési viszketegségű kór gyógyírje, ha az ember nem különbnek akarja magát tartani a tömegtől, hanem azt nézi, a másik miben hasonló, vagy miben erős, hogy az egységtudat erősödjön, ne az elkülönülés. Nagy lecke ez nekem, mindennapi estimese.
Nagyon kártékony a kirekesztés. Nemcsak elbizonytalanít magadban és a világban, átlátszóvá tesz és észrevehetetlenné, de olyan mintát mutatunk vele a gyerekeinket, amit sosem akartunk. Volt egy osztálytársam az iskolában, akit sokan piszkáltak. Sok évfordulós osztálytalálkozó szervezésekor volt olyan, aki folytatta volna a hagyományt. Csak azt kérdezném az ilyet viccesnek vagy elfogadható eljárásnak találótól, hogy mit tenne, ha a gyermeke lenne áldozata az ilyesminek? Ha a saját gyermeke nem tudná megvédeni magát a piszkálódástól? Ne hagyd, hogy a mindennapi életednek a része legyen a kirekesztés, ne nézz félre, ne rántsd meg a vállad, hogy nem a te dolgod! Ennél mindenki többet érdemel.
B. Szalma Emese
