Bármennyire is hihetetlen akadnak ám olyan napok, amikor nekem sem jön csak úgy az a bizonyos ihlet. Hiába szívom magam tele mindenféle hírrel, hiába pörgetem az agyam aktualitásokon és hiába nyitom ki a szemem és a fülem jó nagyra, egyszerűen nem érint meg a körülöttem zajló világ. Ez pedig gyakran azt is magával hozza, hogy elbizonytalanodom.
Elbizonytalanodom azon, hogy van-e értelme ennyire mélyen és őszintén, minden hétfőn hajnalban begépelni nektek azt, ami éppen abban a pillanatban foglalkoztat. Elbizonytalanít, hogy megéri-e ennyire őszintén papírra vetni, amit érzek és gondolok erről a rohanó, nem mindig csillogó-villogó világról, amiben élük. Elbizonytalanodom, hogy megéri-e arról a világról írni és beszélni, ahol még mindig tombol a szegénység, a családon belüli és kapcsolati erőszak, ahol követnek el bűncselekményeket, ahol politikai csatározások zajlanak, ahol háborúk folynak, emberek halnak meg, ahol nem mindig és mindenki teheti azt meg, ami jól esik neki. Aztán mindig arra jutok, hogy azt hiszem igen, megéri.
Megéri bíznom abban, hogy írni és beszélni kell, írni és beszélni fontos. Megéri bízni abban, hogy nem hiába kaptam Istentől lehetőséget arra és tehetséget ahhoz, hogy a szavakon és a gondolatokon keresztül, amelyeket nap, mint nap begépelek, hatást gyakoroljak. Megéri bíznom bennetek, olvasókban. Megéri bíznom a szakmámban és a környezetemben, akik hisznek bennem. Már csak azért is, mert bármekkora közhely is: bizalom nélkül egyetlen egy ember élete sem érne annyit, mint, amennyit ér. Ha nincs mibe kapaszkodni, ha nincs mibe hinni és bízni, ha nincs mibe reménykedni akkor ez az egész úgy, ahogy van, semmit sem ér. Az viszont, hogy kiben és mennyire bízunk, már más kérdés. Az önmagunk iránt táplált bizalom ugyanis szinte mindig sokkal biztonságosabb, mint a másokba vetett hit. Azért, mert félünk a fájdalomtól, a veszteségektől, a hiteltelenségtől, attól, hogy kevesebbek leszünk, hogy kevesebbet érünk, hogy kevésbé szeretnek majd bennünket, hogy sikertelenebbé válunk és, hogy egyszerűen képtelenek leszünk újra és újra felépíteni és erőssé varázsolni magunk körül azokat a jól megszokott falakat, amelyek a biztonságot jelentik a számunkra.
Szóval ma reggel, amikor felkeltem és a gép elé ültem egy pillanatra elbizonytalanodtam. Pár percig azért csak néztem azt az üres word doksit, majd úgy döntöttem, hogy inkább berobogok az irodába, ahol aztán a lányokkal természetesen pár perc alatt megkezdtük a csicsergést. Átbeszéltük, hogy kinél, hogyan zajlott a hétvége, hogy mik várhatók a hétre, majd elkezdtünk kattogni azon, hogy vajon miről kellene, hogy szóljon a ma esti blog bejegyzésem. Aztán egyszer csak a lányok (Edina és Timi) azt mondták, hogy írjak a bizalomról. Szerintük ugyanis ez most egy nagyon fontos és érzékeny kérdés sokak életében. Én pedig elvonultam és, mint ahogyan az fentebb is látszik, írtam pár sort róla. Ha viszont összegeznem kellene, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy jelenleg számomra a bizalom egyenlő a szabadsággal, na és számodra?
