Véget ért a 84 órás kijárási tilalom Szerbiában, exkluzív vajdasági beszámolóink következnek

Véget ért a kijárási tilalom Szerbiában. A pénteken délután 17:00 órakor kezdetét vevő kijárási tilalom, ma reggel 5 órakor ért véget. Alexandar Vučić, szerb elnök azért rendelte el a szigorítást, hogy a koronavírus-járvány terjedése ne fokozódjon az ortodox húsvét idején, ami az elmúlt hétvégére esett. Szerbia elnöke szerint el kell kerülni a személyes találkozásokat, a családi és baráti összejöveteleket és a nagy, ünnepi összeröffenéseket. Mindez két hete hatásosnak bizonyult, ugyanis a keresztények legnagyobb ünnepén szinte teljesen elcsendesedett az ország. És így volt ez az elmúlt 84 órában is. Erről pedig három érintett gondolatait megosztva mi is beszámoltunk.

Átéltük. Megéltük. A Vajdaságban, a kilencvenes években. Bár a délszláv háború merőben más volt, mint a hónapok óta tomboló koronavírus-járvány, mégis sokan közülünk – kettős állampolgárok közül – ahhoz hasonlítjuk mindezt. Ahhoz hasonlítjuk, mert a halálos áldozatok száma becsült adatok szerint meghaladta a 300 000-et. Ahhoz hasonlítjuk, mert egymilliónál is többen voltak azok, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket. Ahhoz hasonlítjuk, mert a délszláv háború két évtizeddel ezelőtt kétségtelenül megismertette a világgal az etnikai tisztogatás fogalmát.

Az 1991-től 2000-ig tartó időszak, – mint az köztudott – igen csak bővölködött a civil lakosság ellen elkövetett erőszakos cselekményekben, és a háborús bűnökben. A világjárvány 2020-ban ugyanígy tisztogat. Nemzeti, nemi és vallási hovatartozás nélkül. Ugyanúgy szétválaszt családokat, és a világ távolabbi pontjain ugyanúgy növeli az erőszakos cselekmények és háborús bűnök már amúgy is meglévő sokaságát. Mi, vajdaságiak pedig ülünk, és csak nézzük, ahogy a történelem új köntöst öltve megismétli önmagát… – állt a pénteken este megjelent, kijárási tilalomra felépülő cikksorozatunk első részében, amelyet bővebben alább olvashattok:

Két nappal később azokat a fiatalokat vettük górcső alá, akik bizony a napfény városában tanulnak, vagy szeretnének továbbtanulni vajdaságiként. Emellett röviden ismertettük azt is, hogy hogyan múlt az elmúlt 48 óra a szomszédos országban:

A Szeged365 csapata értesülései alapján az emberek számára Szerbiában az elmúlt 48 óra nagyon lassan és félelmetesen telt. A csendet egy-egy beszűrődő madár csicsergése és elvétve egy-egy (minden bizonnyal járőröző) repülőgép hangja töri csak meg. Azok, akik falun és/vagy tanyán élnek még élvezhetik a friss, szabad levegőt az udvaron vagy a kertben. Viszont a városokban élők közül már kevesebben tehetik meg mindezt. Ez pedig már most befordultsághoz és szomorúsághoz vezet. A vajdaságban élők közül sokan évek óta külföldi munkavállalóként dolgoznak valamelyik nyugati országban. Ez azt jelenti, hogy közülük a többség ezen országok egyikében vészeli át a koronavírus-járvány okozta katasztrófát. Míg idősebb szüleik, rokonaik és barátaik eközben bezárva töltik mindennapjaikat. Arra a kérdésre, hogy ezek az emberek mikor látják egymást legközelebb, szinte még lehetetlen választ adni. A szemünk előtt lezárása került határok pedig időről-időre még inkább honvágyat keltenek.

84 órával később, minek után véget ért a kijárási tilalom ismét felkerestünk két vajdaságit, és arra kértük őket, meséljék el, hogy hogyan élték meg az elmúlt négy napot, valamint ismertessék azt, hogy rájuk hogyan gyakorol hatást a világjárvány.

A zentai Farkas Ildikó 2018 óta dolgozik az anyaországban. Mindezt úgy, hogy napi szinten ingázik. Ez azonban most a koronavírus-járvány megfékezése miatt kivitelezhetetlen, ugyanis a Szerbiával határos magyar határátkelők egy részét március 12-én Alexandar Vučić lezáratta. Erről alább írtunk:

A világjárvány kirobbanását követően Szerbia elnöke a megmaradt, négy darab átkelőt, azaz a tompai, a röszkei, a kelebiai határátkelőket és a vasúti átkelőt is lezárta.

Ildikó február végén, egy autóbalesete végett ragadt odahaza, a Vajdaságba. A koronavírus terjedésének megfékezése érdekében a határok lezárása pedig további otthonlétre kényszerítette. Elmondása szerint szerencsés, ő ugyanis eltudja végezni home officeban a munkáját, de nincs ezzel mindenki így…

„Két évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy az anyaországban vállalok munkát, az előző, hazai munkahelyemen ugyanis folyton csak nőttek a feladatok, ami egyre több feszültséggel és egyre kevesebb fizetéssel járt. És mivel a munkától nem félek, úgy döntöttem tovább állok. Magyarországon jelenleg közösségépítéssel foglalkozom, ami ugyan most egy igen csak korlátozott tevékenységnek számít, de fél gőzzel még itthonról is végezhető. Vagyis én azon szerencsések közé tartozom, akik még tudnak dolgozni és azért meg is kapják a fizetésüket. A Szerbiából Magyarországra utazó munkavállalók azonban nagy hátrányban vannak, a fizetésük kiesésben és a munkahelyük is gyakorlatilag veszélyben van.”

Ildikó családi körben próbálja túlélni a kijárási korlátozást és tilalmat. Véleménye szerint a helyzet, amiben ő van, még koránt sem olyan vészes, mint, amilyen azoké, akik abszolút nem tudnak a kialakult helyzet miatt dolgozni járni. Elmondása szerint a családja minden tagja igen aktív életet él és ebből adódóan azt érzik, csak úgy repül felettük az idő. Próbálják elfoglalni magukat. Ennek ellenére azért egyre nehezebb mindez.

Ladancsik Tibor bácskossuthfalvi lakos immár három ingázik Szerbia és Magyarország között. Kunbaján dolgozik, egy csirkevágóhídon.

„Hosszú éveken át dolgoztam a szabadkai Severben, ami nemrégiben megszűnt korábbi formájában létezni, elbocsátottak bennünket, ez pedig azzal járt, hogy idénymunkás lettem. Ám az abból megkeresett fizetés sajnos nem volt elegendő a fennmaradáshoz, és mivel Kunbaja rendkívül közel van a szülővárosomhoz, úgy döntöttem szerencsét próbálok. A napi szintű ingázás kivitelezhető, a fizetés elegednő, és a munkarend is remek. Révén, hogy adventista vallású vagyok, számomra nagyon fontos, hogy a Szentírás szerint éljem az életem, ez a cég pedig lehetőséget biztosít minderre, hétvégente ugyanis megáll a termelés.”

Tibor március közepe óta nem jár dolgozni, jelenleg otthon múlatja az időt, betartja a rendeleteket, de már nagyon várja, hogy újra beinduljon az élet és minden visszaálljon a régi kerékvágásba.

„Azt remélem, hogy május közepén újra megnyitják előttünk határokat, és mi ingázók, akik csak így tudjuk létünket fenntartani, megkezdhetjük a munkát a határon túl. A tartalékok – már akinek ugyebár volt lehetősége tartalékolni – sajnos nem hosszú életűek. Éppen ezért bízom abban, hogy a két ország határa között kialakult, minket, munkavállalókat és nem utolsósorban a diákokat érintő problémára hamar megoldást talál a két kormány, úgy, mint, ahogyan a környező országokban megtalálták ennek a módját, lásd Ausztria.”

A Szabad Magyar Szó minderről ma reggel így írt: KATT IDE

A témával korábban a Szeged365 pedig ITT foglalkozott.

A Szeged365 csapata azt reméli azoknak, akik a határ egyik és/vagy másik oldalán ragadtak segített, hogy az elmúlt néhány napban hozzád hasonló cipőben járó, hús-vér embereket szólaltattunk meg. Mert nekünk fontos, hogy itthon, otthon legyél!