A szüleim néhány nap múlva éppen 25 éve, hogy örök hűséget fogadtak egymásnak. Piszkosul fiatalok voltak és egy percig sem gondolkodtak azon, hogy miután egybekötötték az életüket vállaljanak-e engem vagy sem, pedig mindössze 21 évesek voltak. Ezt követően két évvel később ugyanúgy az öcsém érkezése is egyértelmű volt. De vajon mi a titok? Miért, hogyan marad meg két ember egymás mellett 25 évig?
Az elmúlt időszakban nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon hogyan kell, lehet szeretni valakit örökké. Egyáltalán lehet-e? El lehet-e tűrni azt, hogy valaki ott horkol melletted? Hogy nem hajtja le a wc ülőkét, hogy nem csukja vissza a fogkrémes tubust, hogy nem úgy pakol be a hűtőbe, ahogyan te, hogy nem úgy vezet, ahogyan te, hogy esetleg nem annyira okos, művelt, igényes, sportos vagy épp mosolygós, mint te?! El lehet. Az én szüleim bebizonyították. Legalábbis nekem biztosan be. Megmutatták, hogy hogyan lehet és kell egy tőled ellenkezőneműt jól szeretni. Megmutatták, hogy ez a szeretet nem mindig egyenletes, nem mindig egyszerű. Az alapját ugyan az a bizonyos első látás és a szerelem képezi, ami aztán idővel, ha akarod, ha nem szeretetté alakul. Barátsággá. Meg biztonsággá, meg őszinteséggé. Jó esetben. Rossz esetben egy ellaposodott kapcsolattá, aminek válás a vége. A cél viszont nem ez. A cél mindig, minden esetben boldoggá tenni azt a másikat, akit magad mellé választottál. Nem hiába tetted, nem véletlenül. Azért viszont, hogy az a valaki melletted igazán boldog legyen, tenni kell. Türelmesnek kell lenni vele, szeretgetni kell, felhívni, üzenetet írni, néha ajándékot vinni, meghallgatni, megölelni, fogni a kezét, biztatni, támogatni az álmai elérésében, hagyni szárnyalni, megérteni, meghallgatni. Ezt tanította az édesapám. A gondoskodást, az odafigyelést, a határozottságot, a nyíltságot és a törődés pedig mind az édesanyám biztosította. Ezek összefonódása egy stabil, példaértékű, jóban-rosszban kapcsolatot húzott fel elénk, ami töretlen. Küzdelmekkel teli, hangos, nem vita mentes, nem tökéletes, nem mindig gazdag, nem mindig egyértelmű, de példaértékű.
Olyan, amire azt mondom: én is ilyet akarok. Én is ezt akarom. Ezt a fajta bizalmat, szeretetet, hűséget és őszinteséget. Azt akarom, hogy az a másik fejből tudja, hogy hogyan iszom a kávét, hogy melyik a kedvenc italom, hogy mitől félek a legjobban, hogy mennyi pénzem van, hogy éppen milyen állapotban vagyok, hogy mi az, ami nagyon fontos nekem, hogy miért élek, hogy miben hiszek, hogy hogyan szeretek aludni, hogy minek örülök, hogy mennyire vagyok nyitott. Azt akarom, hogy úgy ismerjen, ahogyan az én szüleim ismerik egymást. Olyan kendőzetlenül, bátran és tiszta szívűen.
Köszönöm anya és apa! Isten éltessen benneteket együtt még nagyon, nagyon sokáig!
