Kaptam egy nagy adag szőlőt a kollégámtól. Otthonról hozta, Vásárhelyről. Aztán, amikor odalépem vele a mosdóhoz és a csap alá helyeztem, hogy a permetet lemossam róla, megcsapott az illata. Igazi, házi, gondosan rendezett lugasból való gyümölcs. Pont olyan, mint, amilyen a nagyapáimé volt, akiket három éve kísértünk utolsó útjukra – jutott eszembe.
Igen, éppen három éve annak, hogy egy júliusi napon elveszítettem a nagytatámat (édesapám apukáját). Ezt követően majdnem napra pontosan három hónappal később édesanyám édesapja is a mennyországba költözött. Legalább is én hiszek abban, hogy mind a ketten oda kerültek. És abban is hiszek, hogy ha az ember elveszít valakit az életéből, akkor mindig kap a helyére valaki mást. De az is lehet, hogy nem egyet, hanem többet. Esete válogatja: attól függ, hogy az, akit elveszítettünk, kilépet, lelépet, elhagyott vagy a legrosszabb esetben meghalt, mekkora jelentőséggel bírt és milyen szerepet öltött be az életünkbe. Számomra mind a ketten meghatározó karakterek voltak. Mind a kettőjükbe volt valami, ami miatt felnéztem rájuk. Pedig: az egyikük elvált, aztán alkoholista lett, majd új családot alapított, nem vagy legalábbis nem mindig törődött a fiával, azaz az édesapámmal, idővel letette az alkoholt és megváltozott. A másik: ideje korán egyedül maradt, elveszítette a feleségét, egyedül nevelte az anyukámat és a nagynénémet, rengeteget dolgozott, szigorú volt, de annál szerethetőbb. Mind a ketten erősek voltak és bátrak. Igazi harcosok. Túlélők. Jó emberek, akik egyébként a családjukért éltek. És szerettek élni. Okosak voltak. Akaratukon kívül tanítottak. Amiből én kislányként, majd lázadozó kamaszként semmit sem értettem.
A hiányuk azonban egyre erősebb. Illatok, ízek na meg a legkülönbözőbb helyzetek és már azon kapom magam, hogy rajtuk filózok. Azon gondolkodom, hogy vajon örülnének-e annak, hogy újságíró lett belőlem. Vajon tudnák-e értékelni, hogy hivatást és nem szakmát választottam. Vajon zavarná-e őket, hogy egy határral odébb lettem boldog. Vajon a Pósa Tata örülne-e annak, hogy a nevét újságcikkek hordozzák tovább általam. És vajon a Feri Tata mit szólna ahhoz, hogy az egyetlen lány unokája hozzá hasonlóan ugyanolyan bátor és harcias lett, mint, amilyen ő maga is volt? Vajon elégedettek lennének? És ahhoz vajon mit szólnak, hogy a haláluk után egy pont ugyanolyan bátor, erős és meghatározó ember lépett az életembe, mint, amilyenek ők voltak?
Egy jóvágású, okos, sok mindhez értő fiatalember, aki belém épült. A bőröm alá kúszott, befészkelte magát a szívembe, a lelkembe és az elmémbe. Berendezkedett, megfogta a kezem és megmutatta, hogy milyen szeretni. Aztán három évvel később eltűnt. Kilépett, lelépett. Én meg azóta is itt állok egyedül és üresen. Olyan üres vagyok, mint még soha. Kikerült belőlem a szeretet és nem tudom, hogy az ő helyére mikor jön majd az a bizonyos valaki.
Egyáltalán, jön-e? Megóv-e engem valaki úgy, mint ez a kék színű permet ezt a csoda illatú, roppanós, édes szőlőt, amit egyébként néhány perc alatt, jéghideg vízzel sikerült tisztára mosni…
