Esik. Befutott az igazi nyirkos, hideg, szeles, kellemetlen ősz. Utálom. Utálom magamra venni azt a rengeteg ruhát. Utálom, hogy mindig kéznél kell, hogy legyen az esernyő, meg egy köteg papír zsebkendő. Utálom a nadrág alatt a harisnyát, a meleg felsők alatt meg a trikót. Háromszor nagyobb vagyok, mint, amekkoraként eredetileg egyébként létezem.
Esik. Hát tényleg befutott az igazi nyirkos, hideg, szeles, kellemetlen ősz. A paplan alá bújva nézem a tegnap tisztára mosott ablaküvegen lepergő esőcseppeket és azon gondolkodom, hogy vajon a fájdalom miért nem képes olyan gyorsan átfolyni rajtunk, mint ezen csodálatosan tisztára mosott ablaküvegen a sötét, szürke, szomorú felhőkből jövő, rengeteg folyadék? Aztán egy pillanatra becsukom a szemem és azon gondolkodom, hogy miért nem nem vagyunk képesek elengedni egymást? Majd kinyitom és tovább bámulom a tisztára mosott ablaküvegen lepergő hideg, átlátszó folyadékot. Egyenesen versenyt futnak egymással. Mint, ahogyan én is az idővel, amióta nem vagy mellettem. Úgy futom a köröket, hogy néha a lábam sem éri a Földet. Nincs más választásom, mint menekülni. Pont úgy, mint ezen a tisztára mosott ablaküvegen az esőcseppeknek. Minden bizonnyal ők is egymás elől menekülnek. Egy ideig egymás után szaladtak, pont úgy, mint, ahogy a naiv szerelemmel teli emberek szoktak egymás után, aztán rájöttek, hogy semmi értelme és inkább menekülni kezdtek. Menekülni kezdtek egymás elől. Mindenféle játszmák, meg kifogások és nevetséges magyarázatok kíséretében, ahelyett, hogy elismernék egymásnak: most már tényleg kevés a másik.
Aztán megint becsukom a szemem és eszembe jut, hogy mennyire jól esne most egy szelet édes, omlós sütemény. Egy olyan igazi, házi, szívet melengető finomság, ami ebben a nyirkos, hideg, szeles, kellemetlen őszben egy kis boldogságot csempészne a napba. Mondjuk egy szép, aranysárga piskótatekercs, amiből rendszerint folyik kifelé a zamatos, friss baracklekvár, miközben a tetejét terítő porcukor már az első falatnál az orrod hegyén landol.
Ezután ismét kinyitom a szemem, és az eső még mindig veri a betont. Hallom, ahogy az autók csapkodják lent a járdára a vizet. Olyan gyorsan hasítanak a körúton, mint, amilyen gyorsan hasítottál át rajtam te is. Ellenben a tisztára mosott ablaküvegen lepergő esőcseppekkel, amelyek órákkal később már olyan lassan csúsznak le a tetőablakról a cserepekre, mint, amilyen lassan csúsztunk le mi magunk is egymásról legutóbb.
Mielőtt újra elképzelem, megint becsukom a szemem.
